'Art & Bulldozers' Censored

Najmányi László
MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK
 Blogbejegyzés sorozat a cenzúráról az artportal.hu felkérésére

2011

Az artportal.hu-n vezetett blogbejegyzéseimet, művészeti és gasztronómiai irásaimmal, valamint audio-műveimmel együtt 2013 áprilisában, „a múltat végképp eltörölni” bolsevista hevületében eltávolították az időközben új tulajdonoshoz került portál archívumából. Cenzúrázták tehát a MŰVÉSZET ÉS BULDÓZEREK című, a cenzúrával foglalkozó, itt olvasható blogbejegyzés sorozatot is: 

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Első rész 
2011. január 14.

2011. január 11-én a kínai hatóságok bulldózerekkel lerombolták Ai Weiwei, az egyik külföldön is legismertebb, legsikeresebb kínai kortárs művész Shanghai külvárosában lévő stúdióját. A stúdiót két évig tartó munkával, egymillió amerikai dollárt ráköltve, az összes szükséges engedély birtokában, kezdetben a helyi hatóságok támogatásával építette a művész. Néhány óra, négy bulldózer és tucatnyi munkás elég volt lerombolásához. Ha már úgyis munkához láttak, a hatóságok egy füst alatt a közeli, másik stúdiót is lebontatták, amelyet barátjának épített Ai Wei. Döntésüket nem indokolták meg az illetékesek, de sejteni lehet, hogy a művészt gyakori, a rendszert bíráló és a hatóságok által üldözött, bebörtönzött, kivégzett személyeket – köztük a tavaly Nobel díjjal jutalmazott politikai foglyot, Liu Xiaobót – támogató nyilatkozatai miatt büntették stúdiójának lerombolásával.

AI Weiwei stúdiója lerombolásának hírére jutottam arra az elhatározásra, hogy feldolgozom a cenzúra történetét. Sajnos ez a téma mindig aktuális, s a jelek arra mutatnak, hogy még sokáig aktuális marad ezen a világon. Számos személyes tapasztalatom van a cenzúrával kapcsolatban, de mielőtt ezekről írnék, fontosnak gondolom, hogy áttekintést adjak a betiltás, elhallgattatás történetéről.

– § § § –

A cenzúra valószínűleg akkor jelent meg az emberi evolúció folyamatában, amikor az első beszélni tudó majom mellett felbukkant egy másik, aki érteni vélte és nem tetszett neki, amit a társa mondott. Foggal, körömmel, puszta kézzel-lábbal, a nemrég használni tanult eszközökkel, kövekkel, botokkal, husángokkal igyekezett megakadályozni a kimondást. Ha a beszélő majom erősebb, vagy ügyesebb volt, mint cenzora, akkor a pusztába ordíthatta igazát. Ha nem, akkor elhallgatott, vagy igyekezett olyasmit közölni, amit cenzora szívesen hallgatott. Számos, sok tízezer évvel ezelőtt született barlangrajzon, sziklafestményen, petrogliphián látszik, hogy valaki, vagy valakik utólag megcenzúrázták őket. Ősi szobrokon is megfigyelhetők az erőszakos megcsonkítások nyomai. A péniszirigység rejlik a cenzúrázás mögött. Az antik szobroknak elsősorban a péniszét törték, vágták, vésték le. Később az életellenes, a földi nyomorúság okát a szexualitásban megnevező vallás támadt a férfiszobrok, festmények ivarszerveire és a nőket ábrázoló műalkotásokon látható, a klérus szerint állati ösztönöket ébresztő mellekre.

– § § § –

A cenzúra jogát, módszereit és feltételeit először Kínában, a „Nyugati”-nak nevezett Jin dinasztia (Kr. u. 265–317) idején foglalták törvénybe. Már régebben, évezredekkel korábban, más civilizációkban is cenzúráztak a hatalmak, de először a Kínát egyesítő, pompaszeretetéről és tízezer ágyasáról is nevezetes Wu császár (236–290) legkisebb, a Wang Yuanji nevű ágyasától született fia, Huai császár (284–313) érezte szükségét, hogy az addig szeszélyesen alkalmazott betiltásoknak, elhallgattatásoknak írásban rögzített rendszert adjon.

A Sima Chi és Fengdu néven is ismert uralkodó a „Nyolc herceg háborúja” (291–306) kezdetén vette át a hatalmat félkegyelmű bátyjától, Hui császártól (259–307). A frissen egyesült Kínát feldúló polgárháborúban egymás ellen harcoló fivéreivel ellentétben Huait nem érdekelte sem a politika, sem a hadászat, ideje nagy részét a történelem tanulmányozásával töltötte. Kína sok ezer éves történelmének eseményeiből azt a tanulságot szűrte le, hogy a társadalmi, hatalmi harmónia felbomlásának leggyakoribb oka a hatalomgyakorlás összes eszköze törvényben rögzített leírásának hiánya. A cenzúrát a kormányzás legfontosabb eszközének tekintette, mivel úgy vélte, hogy a Birodalom egységét csak egyetlen, a császári ideológia kizárólagossága tudja fenntartani. Minden ettől eltérő gondolat nyilvánosságra kerülése azonnal, jóvátehetetlenül károsíthatja a társadalom – általa selyemfátyolhoz hasonlítóként leírt – érzékeny szövetét.

Huai császár, aki – legalábbis más kínai uralkodókhoz képest – nem volt diktatórikus természetű, ezzel a teóriájával a mindenkori diktatúrák alapelvét, a gondolkodás jogának, az igazság birtoklásának hatalmi monopóliumát fogalmazta meg. Az általa felállított fontossági sorrendet követve először a cenzúrát foglalta törvénybe. A munka nyolc évig tartott. Ki akarta dolgozni a hatalom gyakorlásának és megtartásának többi eszközére vonatkozó törvényeket is, de ezekre már nem maradt ideje. 311 nyarán ellenfelei, a hatalma ellen lázadó tábornokok, Liu Yao, Wang Mi, Shi Le és Huyan Yan elfoglalták Kína akkori fővárosát, a mai Henan tartományban lévő Luoyangot és fogságba ejtették, majd két évvel később kivégeztették a császárt.

A Huai császár által kidolgozott cenzúra törvény az utolsó kínai császár, Aisin-Gioro Puyi (1906-1967) 1917-ben bekövetkezett trónfosztásáig gyakorlatilag változatlanul érvényben maradt a Mennyei Birodalomban. Mao bolsevista forradalma elvileg megszüntette a cenzúrát, a gyakorlatban azonban a betiltás, elhallgattatás, a történelem önkényes átírásának eszközeit az új diktatúra sokkal gátlástalanabbul alkalmazta, mint a kínai császárok. Az első írott cenzúra törvény megfogalmazója, Huai császár „Fengdu, a Szellemkirály” néven a mennyek, a föld és az alvilág uralkodója lett a kínai taoista Pantheonban.

– § § § –

A „cenzor” szó római eredetű. Az első „censor” hivatalát Kr. e. 443-ban alapították Rómában. Ahogy a régi görögök, a rómaiak is úgy gondolták, hogy a kormányzás része a nép jellemének formálása is. A cenzúrát, bizonyos, a hatalom által megfogalmazott gondolatokkal ellentétes nézetek betiltását, a közízlést sértő viselkedést megbüntetését erkölcsös, kívánatos cselekedetnek tartották. Egyszerre két cenzort választottak, öt éves szolgálatra. Az egyik patrícius, a másik plebejus volt. A cenzorok feladatát képezte a népszámlálás levezetése, a polgárok vagyoni helyzetének felmérése (adóik megállapítása), és a minden rómaira kötelező érvényű erkölcsi szabályok – regiem morum - betartatása. Ők kezelték az államkincstárt is. Jogukban állt szenátorok kizárása a szenátusból, elkoboztathatták az erkölcsöket megsértők lovait is. Az egyik leghíresebb római cenzor, az idősebb Marcus Porcius Cato (Kr.e. 234 –149) kizárt egy férfit a szenátusból, mert az nyilvánosan megcsókolta a feleségét. A nyilvános csók a korabeli Rómában botrányos, alantas, gusztustalan viselkedésnek számított.

A cenzori hivatalt Titus Flavius Domitianus (Kr. u. 51–96) császár szüntette meg. Domitianus Augustus császár reinkarnációjának tartotta magát. Tudatosan, személyes imázsát gondosan megkomponálva, a vallási életet, a hadsereget és a kulturális propagandát kontrollálva fejlesztette ki személyi kultuszát. Önmagát nevezte ki cenzorrá, a társadalmi- és magánerkölcsök legfőbb őrévé. A nép szerette, a patriciusok, szenátorok gyűlölték. Biztatásukra udvari tisztségviselők meggyilkolták. Emlékének ápolását a szenátus megtiltotta. Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius, a szenátus alkalmazásában álló történetírók írásaikban gonosz, paranoid diktátorként tüntették fel, tehát megcenzúrázták a múltat. Későbbi elemzők cáfolták ezeket a véleményeket. Valós tettei alapján a meggyilkolt császárt ugyan ők is kegyetlen zsarnoknak gondolták, de szerepét, Róma felvirágoztatására, békéjének fenntartása érdekében bevezetett kulturális, gazdasági és politikai programjait a történészek ma már pozitívnak tartják.

– § § § –

Az antik világ egyik leghíresebb cenzúrával kapcsolatos ügye Socrates (Kr. e. 469–399) görög filozófus, az európai filozófia egyik alapítójának pere és halálra ítélése volt. Socrates történetét számos klasszikus író, köztük tanítványai, Plato és Xenophon írásaiból és kortársa, Aristophanes drámáiból ismerjük. Gondolatai nagyban hozzájárultak az etika filozófiájának kifejlődéséhez. Ő vezette be a humort, az iróniát a filozófia addig száraz, elvont tudományába. Socrates az athéni demokrácia, a Spárta és szövetségesei ellen vívott Peloponnézoszi Háború elvesztése miatt bekövetkezett hanyatlása idején élt. Az athéniak hite megingott a demokrácia intézményében, amelyet Socrates is kritizált, ráadásul az ősellenséget, Spártát merte dicsérni. Nem fogadta el „az erő feljogosít” elvet, kételkedett a többség uralmának erkölcsösségében. Plato a lovakat csipkedő bögölyhöz hasonlította az Athén kormányát, hatalmasságait, köztiszteletben álló személyiségeit folyamatosan gúnyoló Socratest. A filozófus ellenségeinek tábora különösen akkor kezdett nőni, amikor barátja Chaerephon Delphi jósnőjét arra kérte, hogy nevezze meg Athén legbölcsebb emberét. „Nincs bölcsebb ember Athénban, mint Socrates”, mondta a jósnő. A bejelentést hallva Socrates nyilvánosan minden bölcsességet nélkülözőnek vallotta magát, majd egyenként megkérte Athén összes bölcsnek tartott polgárát, államférfiakat, költőket, művészeket, hogy cáfolják meg a jósnő szavait. Érveiket meghallgatva arra a következtetésre jutott, hogy bár mindegyik bölcsnek gondolta magát, ő bölcsebb náluk, mert bevallotta, hogy nem tud semmit. Mivel nyilvánosan hülyét csinált a hatalmasságokból, azok meggyűlölték és ifjúság megrontása (a homoszexualitás, az idősebb férfiak fiatal fiúkkal folytatott szexuális kapcsolata az antik Görögországban elfogadott volt), valamint idegen istenek imádása (Athén istenei imádásának megtagadása) vádjával perbe fogták. Vádlói megkérdezték a filozófust, hogy szerinte milyen büntetést érdemel. Socrates azt javasolta, hogy a kormány élethosszig tartó járadékot és minden nap vacsorát fizessen neki Athén hűséges szolgálatáért. A személyes ellenségeiből álló bíróság bűnösnek találta és méreg általi halálra ítélte. Barátai megszervezték szökését a börtönből, de Socrates, aki irtózott az öregségtől, úgy gondolta, hogy küldetése ezen a földön befejeződött. Nem akarta, hogy azt gondolják, filozófushoz méltatlanul fél a haláltól, és azt sem, hogy szökése hiteltelenné tegye tanításait, nem menekült el. Úgy gondolta, hogy más országokban ugyanaz a sors várna rá, hiszen nem hagyná abba a helyi hatalmasságok ostobaságának leleplezését, ezért azok is meggyűlölnék. Elveinek azért is mondott volna ellent a szökés, mert azzal, hogy tudatosan vállalta a városállam törvényeinek betartását, abba is beleegyezett, hogy a polgárok megvádolhassák és a bíróság elítélhesse. Szökése a társadalommal kötött szerződésének megszegése lenne, mondta. Socrates tehát kiitta a bürökből főzött méreggel teli kelyhet és hite szerint Athén bűneit magára véve, a város lelkét ezzel megtisztítva meghalt. A közösség bűneinek önfeláldozás útján történő felvételének motívuma, a közösség önként vállalt halál segítségével történő megváltása legközelebb Jézus történetében jelent meg, s vált világvallássá.

– § § § –

2010 októberében a londoni Tate Modern adott otthont Ai Weiwei Sunflower Seeds (Napraforgó magok) című installációjának. A múzeum tágas Turbine Hall termének padlóját kb. 10 centiméter vastagságban 100 millió kézzel festett (Ai Weiwei 1600 kínai porcelánfestőnek, egy porcelánfestésre szakosodott kínai falu teljes felnőtt lakosságának adott ezzel a helyi bérekhez képest jól fizető munkát), porcelán napraforgó mag borította. A kiállítás látogatói sétálhattak a mag-szőnyegen, akár rá is feküdhettek. Volt, aki mezítláb sétált az apró kavicsokkal borított tengerparti fövenyre emlékeztető felületen, mások lefeküdtek rá és beborították magukat a porcelán magokkal. A kínai művész installációja igazi interaktivitásra adott lehetőséget. Nem sokkal a kiállítás megnyitója után a kurátorok – a talpak alatt összetörő porcelán magok egészséget esetleg károsító porára hivatkozva – megtiltották a látogatóknak, hogy rálépjenek a mag-szőnyegre. A látogatók attól kezdve csak kifeszített kötél mögül, vagy a Turbine Hall feletti hídról csodálhatták meg az installációt. Tehát – ahelyett, hogy a látogatókat porttól védő, fillérekbe kerülő maszkokkal látták volna el – az élet védelme nevében a kurátorok éppen az életet cenzúrázták ki Ai Weiwei művéből. Nemcsak azt tiltották meg a látogatóknak, hogy rálépjenek a magokra, hanem a múzeum honlapján – tate.org.uk – arra is felszólították őket, hogy egyet se vigyenek el a 100 millió porcelán magból emlékbe. Az utóbbi tiltásnak végképp nem volt értelme, hiszen a zsebre vágott pár art-szotyi biztosan nem károsította volna a közönséget, hacsak fel nem dugják őket az orrlyukaikba. A tiltás helyett több értelme lett volna, ha minden látogatónak apró nylonzacskóban adnak pár magot ajándékba, vagy hasonló kiszerelésben árulták volna őket a múzeumi bazárban és a befolyó összeget a kínai politikai foglyok családjainak támogatására fordítják.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Második rész 
A titkosírás rejtelmei 
2011. február 12.
 
Mielőtt visszatérnék a cenzúra történetének előző blog bejegyzésemben Socrates halálánál abbahagyott ismertetéséhez, a titkosírás általam régóta tanulmányozott rejtelmeiről írok, a New York-i Morgan Library & Museum The Diary: Three Centuries of Private Lives című kiállításáról szóló beszámolóm kiegészítéséül.
 
A titkosírás rejtelmei 1956 nyarán, 10 éves koromban, Győrben kezdtek el foglalkoztatni. Apám rajtakapott, hogy éjszakánként a paplan alatt, saját készítésű zseblámpám fényében Jaroslav Hašek Švejk: Egy derék katona kalandjai a világháborúban című könyvét olvasom. Apám magyarellenesnek tartotta a könyvet és elkobozta. Helyette Szántó György Az Alapiak kincse című, Szigetvár ostroma történetét feldolgozó regényét adta a kezembe. A könyv tartalmaz egy, az elásott kincshez vezető, titkosírásos feljegyzésekkel ellátott térképet, amely különböző titkosítási módszerek kifejlesztésére inspirált. Apám letartóztatása idején, 1957 tavaszán, titkosírással írt naplómat és bélyeggyűjteményemet gyertyaviasszal szigetelt, olajjal átitatott rongyokba csavart fémdobozba zárva elástam a városon kívül, a Mosoni Duna árterén, egy öreg fűzfa tövében. Elásott kincseimhez, az aranymetszés szabályának megfelelően kiválasztott, más helyeken elásott, rézlemezekbe karcolt, titkosított térképek sorozata vezetett. Elrejtett térképeim, és a naplómat és bélyeggyűjteményemet tartalmazó fémdoboz még most is ott lapulhatnak az ártéren, ha csak nyaralók, bevásárló központok építése, árvízvédelmi munkálatok során meg nem találták őket.

Gimnáziumi éveim alatt külföldre gyakran járó vízipólóedzőm könyvtárából loptam el Fletcher Pratt Secret and Urgent (Titkos és sürgős – Telegraph Books, 1942) című, a kódokkal, kódfeltöréssel, a kriptográfia történetével foglalkozó, angol nyelvű könyvét, amely további, a korábbiaknál jóval nehezebben feltörhető titkosírások kifejlesztésére inspirált. Katonai szolgálatom ideje alatt citromlével írtam a laktanya kerítésén kívül, az ercsi dombok között elásott naplómba, bízva abban, hogy az esetleges megtalálónak nem jut eszébe tűz fölött melegíteni a füzetet, hogy a láthatatlan szöveg előtűnjön.

Egy Szegeden élő, latin szakos egyetemista ismerősöm megajándékozott Giambattista Della Porta (1535?–1615) 1563-ban írt De Furtivis Literarum Notis (Az irodalom titkos tudománya) című, a kriptográfiáról elsőként írt tanulmánya néhány, általa lefordított oldalával és tartalmi kivonatával. A teljes, angolra lefordított szöveghez, az olasz szerző De humana physiognomonia libri IIII című, a fiziognómiával foglalkozó, 1586-ban írt könyvének fordításával együtt, csak néhány évvel ezelőtt, internetes kutatásaim során jutottam hozzá. Della Porta kriptográfia története figyelmemet az alkímisták rejtjelező tudományára, illetve magára az alkímiára fordította. Mindmáig tartó kriptográfiai kutatásaimat számos további könyv segítette.

1969-ben, egyetemi irodalmi alkotókörünk egyik filosz vezetője adta kölcsön David Kahn The Codebreakers (A kódfeltörők: A titkosírás története – New York, Macmillan, 1967) című alapművét, amelyről minden oldalt lefényképezve csináltam magamnak másolatot. 1978 nyarán, nem sokkal emigrációm első állomására, Párizsba érkezésem után, egy francia művészbarátom, Titus ajándékozott meg Gustave Bertrand Enigma ou la plus grand énigme de la guerre 1939–1945 (Enigma: Az 1939–1945-ös háború legnagyobb rejtélye – Paris, Librairie Plon, 1973) című könyvével. A könyvből megtudtam, hogy Marian Rejewski, Henryk Zygalski és Jerzy Różycki lengyel matematikusoknak miképpen sikerült a második világháború idején feltörniük a németek Enigma nevű kódoló gépével titkosított, hadászati fontosságú üzeneteket.

Az 1990-es évek közepén kezdtem el kutatni a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a theremin, és feltalálója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin) orosz tudós és kém történetét. Kutatásaim során (amelyek eredményét a 2006-ban, az Enciklopédia Kiadó gondozásában megjelent THEREMIN című könyvemben publikáltam) nemcsak a feltaláló által kifejlesztett, máig használatos lehallgató berendezésekkel ismerkedtem meg, hanem a különleges, a cathar eretnekek (l. Jegyzet) titkosírását a bináris rendszerrel kombináló kódolással is, amellyel Theremin professzor a New Yorkból Moszkvába küldött kémjelentéseit titkosította. Az Alapiak kincsének titkos térképétől elindulva, több mint fél évszázad alatt így jutottam el a legújabb titkosítási eljárások kutatásáig. A Párizsban felvett Spions dalok angol nyelvű szövegei az általam kifejlesztett albigor titkosítási eljárás segítségével kódolt, kollaborátorainknak szóló üzenetek.

Jegyzet:
A 12-13. században a dél-franciaországi Languedoc környékén élő catharok (más néven albigensek – albigeois) nem egyetlen, mindenható Istenben hittek, hanem két egyenlő, azonos státusú teremtő entitásban. Hitrendszerükben Rex Mundi (A Világ Királya), a testiség, káosz, nyers erő megtestesítője teremtette a gonosznak tekintett anyagi világot, míg az általuk imádott másik Isten a tiszta szellem, a szeretet, rend és béke megteremtője. A gazdagságban és pompában tobzódó katolikus egyházat az anyagi világ gonosz Istene helytartóságának tartották. Nem építettek templomokat, istentiszteleteiket a szabad ég alatt tartották. Hittek a reinkarnációban és az egyszerű, önmegtartóztató életvezetés megtisztító erejében. Nevük valószínűleg a görög „katharoi” (καθαροί) szóból származik, amely „tiszták”-at jelent. A 13. század elején az egyház, III. Innocent pápa parancsára keresztes hadjáratot szervezett ellenük. Az évtizedekig tartó hadműveletek során a catharok valamennyi központját elfoglalták, a harcokban és az azokat követő, tömeges kivégzésekben több mint egymillió cathar vesztette életét. Az életben maradt cathar bölcsek (perfecti) és tanítványaik (credentes) még hosszú ideig a Pireneusok hegyeiben bujkáltak, közösségeik az arab matematikusok által évszázadokkal korábban kidolgozott titkosírással kommunikáltak egymással. Theremin professzor cathar hitet követő francia ősei (thereminé – fürdőszolga, megtisztító) a vallásüldözések elől menekültek Oroszországba, a 16. században. A tudós valószínűleg ősei fennmaradt iratai között talált rá a catharok titkosírására vonatkozó dokumentumokra.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Harmadik rész 
A Bibliák I. 
2011. február 28. 

„Aki felfedezi ezeknek a mondásoknak a

valódijelentését, nem fogja megízlelni a halált.” 

Tamás (Dydimosz Judás) Evangéliuma 

(Apokrifnak minősített szöveg, NL fordítása)

2011. január 11-én a kínai hatóságok bulldózerekkel lerombolták Ai Weiwei, az egyik külföldön is legismertebb, legsikeresebb kínai kortárs művész Shanghai külvárosában lévő stúdióját. Ez a hír juttatott arra az elhatározásra, hogy megírjam a cenzúra történetét.

A sorozat első részét Socrates (Kr. e. 469–399) görög filozófus, az európai filozófia egyik alapítója gondolatbűnökkel indokolt elítélésének és kivégzésének ismertetésével zártam (rövid, de aktuális kitérővel a második részt a titkosírásra vonatkozó kutatásaimnak szenteltem). Socratesnek lehetősége lett volna a szökésre, de inkább vállalta a halált, mert úgy gondolta, hogy ezzel magára veszi Athén bűneit, s halálával megtisztítja a városállam lelkét. A közösségi bűnök önfeláldozás révén történő felvételének motívuma, a közösség saját élet árán történő megváltása legközelebb Jézus történetében jelent meg a történelemben, s vált világvallássá.

Jézus történetét a Bibliából ismerjük. Életében nem készültek (vagy ha igen, eddig nem kerültek elő) cselekedeteit és mondásait szemtanú által dokumentáló feljegyzések. A legkorábbi, hitelesnek elismert ismertetése földi életének és tanításainak a Kr. u. 50-70 között íródott Márk evangéliuma, amelyet a szerző a Péter apostol által Rómában elmondottak alapján írt, tehát nem közvetlen, hanem közvetett tudósítás. Jól tudjuk, hogy milyen csalóka az emberi emlékezet. Még a tegnap történteket is ahány tanú, annyiféleképpen meséli el (l. Kurosawa: A vihar kapujában c. filmjét). Vajon pontosan emlékezett a 20-25 évvel korábban történtekre Péter apostol? Vajon pontosan jegyezte le az általa elmondottakat Márk? Mit tettek hozzá, mit vettek el szövegéből az azt lemásolók? Sokakban felmerül a kérdés, hogy mennyire tekinthető hiteles forrásnak a Biblia? Azonos-e a történelmi Jézus Krisztussal, ahogy őt sok évvel kereszthalála után az intézményesült egyházak elnevezték, a képpel, amelyet róla az évszázadok során, változó tudásszinten, változó érdekek szerint megformáltak? 

≠ ≠ ≠ 

Mielőtt a zsidó és keresztény vallások szent szövegei, tanaik kialakulása történetének – és a cenzúra velük kapcsolatos eseményeinek – feltárásába kezdek, fontosnak tartom deklarálni függetlenségemet e hitrendszerektől. Bár évtizedek óta kutatom többek között a zsidó és keresztény vallások történetét és írott emlékeit is (a hinduizmus, buddhizmus, az iszlám, a rasztafarianizmus és az úgynevezett „természeti vallások”, sőt az ateizmus hitrendszere is ugyanennyire érdekelnek), nem éreztem soha inklinációt, hogy magam is valamelyik intézményesült vallás híve legyek. Sőt, Istenhez is meglehetősen ellentmondásos a viszonyom. Általában ateistaként ébredek. A nap előrehaladtával, a bekövetkező események függvényében különböző víziók, felismerések, megvilágosodások lepnek meg, hogy aztán bizonyos napok konklúziójaként, általában éjfél körül, néha istenhívővé váljak. Az ilyenkor érzékelt isteni jelenlét hol a zsidók „Rejtőzködő Istenéhez”, a „Kimondhatatlan Névhez”, hol India kékbőrű, furulyázó és barátnőivel táncoló Krisnájához, hol a radikális Jézushoz, hol a raszták oroszlánokkal barátkozó Mindenhatójához, hol Zeuszhoz és istentársaihoz, hol az egyiptomi Napistenhez, hol valamelyik obskurus vallás istenéhez, isteneihez, hol saját, privát istenképemhez kapcsolódik. Ez utóbbi Örökkévalót legtöbbször tudós kertészként látom, aki különböző embertenyészetek, kultúrák, civilizációk életképességét teszteli párhuzamosan, Föld nevű kertje változatos hatásoknak kitett ágyásaiban.

Természetesen a vizsgálódásaimról tudósító írásaim, így ez a cenzúra történetével foglalkozó blogbejegyzés sorozat is, csak a saját nézeteimet, bármikor megváltozható véleményemet tükrözik. Soha nem vezéreltek hittérítői késztetések. Mérhetetlenül untat azok társasága, akik fikcióikat el akarják fogadtatni velem. Meggyőződésem, hogy mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar, vagy tud. Egyetértek a Dalai Lámával, aki szerint nem az a fontos, hogy miben hiszünk, hanem az, hogy higyjünk valamiben. Soha nem gondoltam, hogy valamilyen végső igazság felfedezője és birtokosa vagyok. Csupán véleményezek, hogy aztán újabb kutatási eredmények korábbi véleményeim revidiálására kötelezzenek. Ezt hívják gondolkodásnak, azt hiszem.

Mint Sokrates, én is arra a következtetésre jutottam, hogy minél hosszabban, minél alaposabban vizsgálódom, annál kevesebbet tudok. Éppen ezért soha nem akartam saját véleményemről meggyőzni senkit, mégkevésbé próbáltam cenzúrázni mások nézeteit. Csupán vizsgálódásaim eredményeit foglalom össze, adom közzé időnként, elsősorban azért, hogy másokat is kutató, vizsgálódó attitűd felvételére, szellemi rugalmasságra késztessek. Nincs szándékomban a fikciók számát gyarapítani.

≠ ≠ ≠  

Mélységesen mély a múltnak kútja és zavaros, örvénylő benne a víz. Aki túl sokáig néz az örvénybe, azt magába húzza. Sok százmillió ember orientálódik a Bibliában fellelhető törvények, szabályok, tanácsok, tanítások alapján. Az indiai Védák után (az első védikus írások, a Szamhiták – a Rigvéda, a Jadzsurvéda, a Szamavéda és az Atarvavéda – Kr. e. 1500–1000 között keletkeztek) a Biblia a legősibb írott vallási emlék. Keletkezésének sok ezer könyvet kitevő irodalma van. A labirintusszerű, rengeteg mellékágat, sehová sem vezető, sötét járatot tartalmazó keletkezéstörténetet tudományos igények nélkül, nagyon leegyszerűsítve próbálom elmondani. A történet egyes, általam fontosnak ítélt részleteire a cenzúra történetét ismertető sorozat későbbi részleteiben vissza fogok térni. Elsősorban az érdekel, hogy az eredetileg sem túl megbízható dokumentumokat a későbbiekben hogyan szelektálták, írták át – cenzúrázták – az egyes korok ideológusai.

A Biblia a judaizmus és a kereszténység szent írásainak gyűjteménye. A legkorábbi keresztény Bibliák görög nyelvű, a Kr.u. 4. században keletkezett kéziratok. A legrégebbi fennmaradt  teljes héber Biblia (Tanakh) ugyancsak a 4. században született. A Tanakh három részre osztva tartalmazza a szent szövegeket. A Torah (Tanítás; Törvény) 5 könyve a zsidó nemzet történetét, törvényeit és Istennel kötött szövetségét írja le. A Nevi'im (Próféták) az ősi Izrael és Júda törzseinek történelmét és a próféták jövendöléseit ismertető írásokat foglalja egybe. A Ketuvim (Írások) költői és filozófiai jellegű feljegyzéseket (mint a Psalmusok és Jób könyve) tartalmaz. 

Az addig szájhagyomány útján terjedő szövegeket a Kr. e. 12. és 2. század között, ezer év alatt foglalták írásba. A héber Bibliát valószínűleg három lépésben kanonizálták (az összes rendelkezésre álló szöveg átválogatásával, szelektálásával, átírásával, cenzúrázásával hitelesítették, hivatalosították) a Kr. e. 12. évszázadtól kezdődően. Először a Törvény könyvét a száműzetés idején, másodszor a Próféták könyvét a szíriaiak által elszenvedett üldöztetés alatt, végül az Írásokat Jeruzsálem bukása, Kr. u. 70-et követően, nagyjából akkor, amikor a keresztények elkezdték összeállítani a keresztény Bibliát.

A legrégebbi fennmaradt teljes héber nyelvű Biblia (a Masoreticus szöveg) a középkorban, a Kr. u. 9. században készült. A 20. században előkerült, a Kr. e. 2. században íródott, Biblia-részleteket tartalmazó „Holt-tengeri tekercsek” szövege részben megegyezik a későbbi évszázadokban rögzített Tanakh-szövegekkel, részben eltér azoktól. A héber Biblia kanonizálása során bizonyos, korábban hitelesnek tartott szövegeket kivettek a gyűjteményből, másokat átírtak azok, akik úgy gondolták, hogy ők ismerik leginkább a teremtés és a zsidó nép történetét, ők értelmezik egyedül helyesen a törvényeket, az Istennel kötött szövetség lényegét. Másszóval az átszerkesztők, átírók, cenzorok úgy vélték, vagy legalábbis azt hirdették, hogy maga a „Rejtőzködő Név” (a zsidó vallás nem nevezi meg Istent, noha a Torah misztikus vonatkozásait kutató zsidó kabbalisták különböző hosszúságú – egy, kettő, négy, nyolc, tíz, tizenkettő, tizennégy, huszonkettő, harminchárom, negyvenkettő, hetvenkét, sőt, a szent könyv összes betűjét idézve 304805 betűből álló – szimbolikus, permutatív neveket komponáltak számára) hatalmazta fel őket az ősi szövegek egy részének kizárására, más részük átírására. Sok hittudós állította, hogy az általuk szerkesztett szövegeket maga a Teremtő diktálta nekik.

≠ ≠ ≠ 

A keresztény Biblia két részből áll. Az első rész, Az Ó Testamentum tartalmazza a héber Szentírás (Tanakh) szövegeinek egy részét, de az eredetitől eltérő sorrendbe rendezve. A zsidó Biblia Jeruzsálem és a Templom visszafoglalásával fejeződik be, a keresztény Ó Testamentum Malahiás próféta könyvével. Számos zsidó Biblia-variáció létezik. A mainstream, a legtöbbek által gyakorolt judaizmus 24 könyvre osztotta a héber Szentírást, míg a kisebbségi szamaritánusok csupán 5 könyvet tartanak hitelesnek. A mainstream héber Biblia 24 könyvét a katolikusok 39, a protestánsok 66, az etiópiai orthodox keresztények 81 könyvre bontották.

A kereszténység megszületését követő évszázadokban az új vallás vezetői, fő ideológusai összegyűjtötték a vallásukra vonatkozó, szájhagyomány útján terjedő történeteket és írott szövegeket, köztük az Evangéliumokat (a végül hitelesnek minősített négy Evangéliumokon kívül még számos, különböző apostoloknak – Kételkedő Tamás, Júdás Iszkariot, Szent Péter, stb. – tulajdonított Testamentum cirkulált az első keresztények között), és az apostolok leveleit. Egy részüket hitelesnek, más részüket hiteltelennek (apokrif) minősítették. Kiválasztották, sorrendjüket átrendezték és helyenként átírták a zsidó szent könyv azon részleteit is, amelyeknek helyet adtak az általuk Ó Testamentumnak nevezett gyűjteményben, amelynek fő funkciója az lett, hogy az egyre erősödő hivatalos keresztény egyház kialakuló tanításainak és érdekeinek megfelelően előkészítse Jézus tanításai és története legendájának kifejtését. Bár sokat mondó, hogy a keresztény ideológusok mely részleteket ítéltek átvenni érdemesnek a zsidó szent szövegekből, milyen sorrendi változtatásokat eszközöltek, és mely szövegeket, hogyan fogalmaztak át, számomra az a legmeghökkentőbb, hogy a Parancsolatokat, a zsidó és keresztény hívők legfontosabb erkölcsi útmutatásait is átírták, átrendezték előbb a zsidó, aztán a keresztény hittudósok.
 
A Parancsolatokat először Mózes II. könyve (Exodus, 20. fejezet 1–14. vers), a Sinai hegyi kinyilatkoztatás történeti leírása részeként ismerteti a héber Bibliában. Közel 40 évvel később készült a zsidóság nagy tanítómestere beszédeit rögzítő Mózes V. könyve, amelyben (Deuteromonia, 5. fejezet 6–18. vers) ugyancsak tájékoztatást kapunk a Parancsolatoktól. A két leírás között minimális, de nem elhanyagolható szövegeltérést találunk. A zsidó vallás követői általában a II. könyvben leírt szöveget szokták idézni. Az eredeti, a Mózes által a Sinai hegyről (kétszer) lehozott, Isten által kőbe vésett (égetett) szövegben 14 parancsolat szerepelt, amelyeket a héber teológusok tízbe vontak össze. Miért volt szükség a tömörítésre? Ki hatalmazta fel az írástudókat, hogy átírják a Teremtő által saját kezűleg kőbe vésett törvényeket?

A mai zsidó kánon által elfogadott Mózes II. könyve szerint a Tízparancsolat két kőtáblán, 5–5 elosztásban helyezkedett el. A katolikus egyház az elosztást 3–7-re módosította. Az első két héber parancsolatot – „Én, az Örökkévaló, vagyok a te Istened, aki kivezetett téged Egyiptom országából, a szolgaság házából” és „Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül! Ne készíts magadnak szobrot, semmiféle képet, ami az égben fent, a földön lent és a vízben, a föld alatt van! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok. Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat” – összevonták: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” A két zsidó parancsolatot összevonó katolikus változatból hiányzik a pogány bálványimádás tilalma, ezért fordulhat elő, hogy a vallás hívei szobrokat, képeket (hogy csontokról, mumifikálódott testrészekről ne is beszéljünk) a bálványimádókhoz hasonlóan tisztelnek.

Hogy meglegyen a tizes szám, és a magántulajdon szentségét kidomborítsák, az utolsó héber parancsolatot – „Ne kívánd meg felebarátod házát! Ne kívánd meg felebarátod feleségét, sem szolgáját-szolgálóját, sem ökrét-szamarát, semmit, ami a felebarátodé!” – a keresztény teológusok kettévágták: „IX. Felebarátod házastársát ne kívánd!” és „X. Mások tulajdonát ne kívánd!”.

A zsidó hit szerinti VII. parancsolat – „Ne légy házasságtörő!” – a katolikus változat VI. parancsolataként a „Ne paráználkodj!” formulává változott. A zsidó szabályozás csak a férjezett nővel folytatott kapcsolatot tiltotta a Parancsolatok születése idején többnejűségben élő zsidók számára. A földi életet örömtelenné, Purgatóriummá, a Siralom völgyévé változtatni igyekvő keresztény ideológusok szükségesnek gondolták a nem gyermeknemzés céljából végzett szexuális tevékenységet teljes egészében betiltani, vagyis kicenzúrázták a nemi örömöket a hívők életéből.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Negyedik rész 
A Bibliák II. 
2011. március 06.

„Bárki, aki a történelmet a jelen kritizálására használja családjával
együtt kivégeztessék... Bárki, aki elmulasztja elégetni a könyveket
az e bejelentést követő harminc napon belül, tetováltassék és a
Nagy Fal építésére küldessék.”
A Quin Birodalom Első Császárának Alapvető Rendelkezései
(Kr. e. 213. – NL fordítása)

2011. január 11-én a kínai hatóságok bulldózerekkel lerombolták Ai Weiwei, az egyik külföldön is legismertebb, legsikeresebb kínai kortárs művész Shanghai külvárosában lévő stúdióját. Ez a hír juttatott arra az elhatározásra, hogy megírjam a cenzúra történetét.

Kutatásaim közben, az interneten bukkantam az amerikai Landover Baptista Egyház honlapjára, s rajta a Könyvégetés: Egy valódi keresztény hagyomány (Book Burning: A True Christian® Tradition) című szövegre: „A könyvek elégetése nem új megoldás az igazi keresztények számára. Jézusba vetett hitünk népszerűsítése érdekében mi találtuk fel ezt a gyakorlatot több mint kétezer esztendővel ezelőtt. A korai kereszténység idején, amikor Krisztus új hívei megtértek, természetszerűleg arra buzdította őket a Szentlélek, hogy ragadjanak meg annyi könyvet, amennyit csak tudnak és vessék őket tűzre. A napjainkban körülöttünk rohangáló "sissy" ("nebántsvirág", átvitt értelemben "buzi" – NL megjegyzése) "Jézus maga a szeretet" típusú hamis keresztényekkel (akiktől Jézus Urunk és mi egyformán undorodunk) ellentétben az első keresztények nem szégyellték elégetni a könyveket. Valóban, ha bármikor hálát éreztek a pogány szarháziak, mint például Szokratész, Plato, Arisztotelész legtöbb művének megsemmisítéséért, tudnotok kell, hogy azt a keresztényeknek köszönhetitek! Az Apostolok cselekedeteiből megtanulhatjuk, hogy az, aki követni akarja Jézust, készüljön fel a bármikor megejtendő könyvégetésre. Az Apostolok cselekedetei arra tanítanak, hogy valaki könyvének az elégetése nagyszerű módja Isten igéje terjesztésének.”

Hogy a hitrendszer keletkezésének idejétől kezdve sok évszázadon át (Amerikában még ma is) a különböző keresztény egyházak élen jártak a cenzúra különböző formáinak – köztük a könyvégetésnek – gyakorlásában, nem kétséges, de abban téved a Landover Baptista Gyülekezet lánglelkű prédikátora, hogy a könyvégetést a keresztények találták fel. Az írott szövegek és képek elpusztításának tradíciója az úgynevezett „történelem előtti” időkben, a képek készítésének és az írás feltalálásának idején kezdődött, s minden későbbi kultúra, civilizáció szorgalmasan gyakorolta. Az első írásos dokumentációja ennek a hagyománynak a Kr. e. 3. századból származik. Li Si nevű miniszterének tanácsára Qin Si Huang kínai császár Kr. e. 213-ban elrendelte minden olyan filozófiai és történelmi könyv elégetését, amelyet nem birodalmában írtak. A könyvek elégetésével párhuzamosan élve eltemették mindazon entellektüeleket (a különböző források 4-700 író, filozófus, történész meggyilkolásáról beszélnek), akik nem tették magukévá az állami dogmát. A császár fia, Quin Er Si uralkodása rövid ideig tartott, az őt trónjáról letaszító lázadók a császári palotával együtt az állami archívumokat is felgyújtották, megsemmisítve azoknak a könyveknek, dokumentumoknak a többségét, amelyeket a császári apa nem ítélt elégetésre.

A könyvégetés évezredes kínai hagyományát Mao Ce Tung koronázta meg a Nagy Proletár Kulturális Forradalom (1966–1976) idején, amikor utasítására elégették a sok évszázada vezetett anyakönyveket és a klasszikus kínai irodalom és történetírás mesterműveinek nagy részét. Szerencsére az utóbbiak számos, külföldi könyvtárakban is őrzött másolatban léteztek, így fennmaradtak, de a kínai családok története örökre megsemmisült. Mao cenzúrázó szenvedélyéről, például a tibeti kultúra tönkretételének elkezdéséről a későbbiekben majd részletesen írok. Utódai is örökölték a Nagy Tanító pusztító hajlamait. Például a 21. század első éveiben nyilvánosan elégették a kegyvesztett Falun Gong spirituális mozgalom több százezer könyvét.

≠ ≠ ≠ 

A cenzúra történetét feldolgozó sorozatom harmadik részében a zsidó és keresztény Szentírások történetét és kanonizálásának kezdeteit kezdtem el vizsgálni. Az évszázadok során bekövetkezett átírások, tömörítések, cenzúrázások után vajon mennyire tekinthetők autentikusnak a két nagy hitrendszer írásos alapjai? Mennyire tekinthető hiteles forrásnak a zsidó és a keresztény Biblia? Azonos-e a történelmi Jézus Krisztussal, ahogy őt sok évvel kereszthalála után az intézményesült egyházak elnevezték, a képpel, amelyet róla az évszázadok során, változó tudásszinten, változó érdekek szerint megformáltak? A zsidó Szentírás körülbelül ezer éven át tartó kanonizálása nagyjából akkor, Kr. u. 50-70 körül fejeződött be, amikor a keresztények, a zsidó Biblia átszerkesztésével, meghúzásával, átírásával (l. a Tízparancsolat újrafogalmazása), a korai keresztény szövegek szelektálásával elkezdték az ő kétrészes (az Ószövetség és az Újszövetség könyvei) Bibliájukat összeállítani és kanonizálni. Mielőtt a keresztény Biblia több száz évig tartó kanonizálásának történetét folytatom, egy alapvető dilemmát szükségesnek tartok felvázolni. Erre a Jézus szerepével kapcsolatos ellentmondásra Szent Tamás hívta fel a figyelmemet 1978-as genfi látogatásom során.

A keresztény doktrína szerint Jézus azért jött erre a világra, hogy megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől. Az eredendő bűnt az első emberpár, Ádám és Éva azzal követték el, hogy megszegve a Teremtő tilalmát, megízlelték a tudás fájának gyümölcsét. Engedetlenségükért Isten kiűzette őket a Paradicsomból, és rájuk és leszármazottaikra kollektív büntetést mért. Az eredendő bűnt és annak következményeit az egyes keresztény egyházak különbözően értelmezik. A katolikus tanítás szerint az eredendő bűnt az emberek a gyermeknemzés, a szexuális aktus során adják tovább utódaiknak. Ezért volt szükséges, hogy Jézust szűz hozza világra, akit nem ember, hanem a Szentlélek termékenyített meg, így Jézus, bár Embernek Fia, nem örökölte az eredendő bűnt.

A Teremtés Könyve (Genesis 3:16) szerint Isten két büntetést rótt ki Évára (és az első pár összes nőnemű leszármazottjára). Az első büntetés a fájdalommal szülés átka volt, a második az, hogy bár nagy fájdalom árán ő hozza a világra az utódokat, nem gyakorolhat közvetlenül hatalmat embertársai felett, alárendeltetik férjének, csupán férfi rendelkezhet hatalommal. Ádámot elsősorban azért büntette a Teremtő, mert hallgatott Évára, s csak másodsorban azért, mert evett a tiltott gyümölcsből. Büntetésből neki és hímnemű leszármazottainak arcuk verejtékével kell megdolgozniuk az ő és családjaik táplálékáért (a munka tehát büntetésként került bevezetésre), és ő és leszármazottai halandóvá változtak, életük végén vissza kellett térniük a porba, amelyből Ádám vétetett.

Ha igaz a keresztény doktrína, amely szerint Jézus megváltotta az emberiséget az eredendő bűntől, akkor annak következményeit, az isteni büntetést is eltörölte, legalábbis azok számára, akik hisznek Jézus tanításaiban és isteni mivoltában. Vagyis a hívő nőknek már kétezer éve nem kellene fájdalommal szülniük és egyenrangúak lehetnének a férfiakkal. Meg kellett volna szűnnie a munka kényszerének is, és a hívőknek vissza kellett volna kapniuk a teremtéskor alanyi jogon Ádámnak juttatott testi halhatatlanságot. Mindebből csupán a női egyenjogúság kialakulódása tűnik megvalósultnak, de az is csak körülbelül száz éve kezdődött és korántsem mondható befejezett folyamatnak.

Itt érdemes beszélni Lilithről, aki egyes források Éva elődjeként (Ádám első felesége), mások kortársaként (Ádám titkos szeretője), megint mások pedig a korán elhunyt Éva utódjaként írnak le. A zsidó Talmud (pontosabban a Talmud-inspirálta, ismeretlen szerző által írt középkori szöveg, a Ben-Sira Ábécéje – Alphabetum Siracidis; Othijoth ben Sira) szerint a férje bordájából megformált Évával ellentétben Lilithet Ádámhoz hasonlóan porból teremtette az Úr. Lilith nem volt hajlandó alávetni magát férje akaratának, egyenjogúságot követelt – elsősorban azt, hogy szeretkezéseik során ő lehessen felül, – arra hivatkozva, hogy mindketten ugyanabból a porból vétettek (ez volt az első vita férfi és nő között). Vitatkozó természetének büntetéseként a Teremtő démonná változtatta és száműzte (kicenzúrázta) az emberi lét dimenziójából Lilithet, aki az ítéletet meghallva bosszúból kimondta Isten kimondhatatlan nevét, majd a levegőbe emelkedett és elrepült. Lilith Ádámtól született gyermekei mutánsok, szörnyetegek lettek, akik egymástól folyamatosan megtermékenyítve mindmáig gyötrik az embereket.

MŰVÉSZET ÉS BULDÓZEREK 
Ötödik rész 
A Bibliák III. 
2011. április 01.

„A cenzorok hasonlóak az elmebetegekhez:
összekeverik a valóságot az illúzióval.” 
David Cronenberg

A feladatra született, diktátori természetű emberek számára nincs élvezetesebb tevékenység, mint a cenzor munkája. A cenzor az egyedül üdvözítő igazság letéteményesének gondolja magát, akinek nemcsak joga, hanem Isten adta kötelessége is mások gondolatainak, nézeteinek, véleményei szabad kifejtésének korlátozása, betiltása, esetenként meghamisítása. A született cenzor erotikus kéjt érez, amikor nála avatottabb, tehetségesebb, okosabb, intelligensebb, bölcsebb írók, művészek, gondolkodók műveiben matat, megcsonkíthatja, tönkreteheti azokat.

A cenzúrázás késztetésének pszichológiája roppant egyszerű: mint a diktátori viselkedés maga, a kisebbségi érzésből fakad. A cenzor, bár ezt soha nem vallaná be, voltaképpen önmagával elégedetlen, s mivel kellő öntisztelet hiányában saját magát nem tudja sem megismerni, sem megváltoztatni, a világot akarja a saját méreteire és minőségére zsugorítani. Péniszirigységről van szó, átvitt értelemben még a meglehetősen nagyszámú nő-cenzorok esetében is. Nekem kicsi adatott, neki nagy, levágom tehát az övét, hogy ne kelljen szégyenkeznem.

Noha jóval több zsarnoknak született embertársunk nyüzsög körülöttünk, mint legrémesebb álmainkban gondolnánk, meghökkentően kevés cenzor neve ismert. A cenzori munka élvezetei közé tartozik az ismeretlenség homályába rejtőzés, a titkos manipuláció, mások sorsának a háttérből történő kontrollálása. Bár, ahogy azt a cenzúra történetét feldolgozó sorozatom korábbi részeiben már említettem, a betiltás gyakorlása már az őskorban elkezdődött és mindmáig tart, számtalan hírhedt esetet produkálva, a betiltottakkal, megcenzúrázottakkal ellentétben kevés cenzor neve maradt fenn, jószerével csak a történelem során hatalomra jutott diktátorok neveit ismerjük. A mindennapok cenzorai általában szürke, jelentéktelen kisemberek, akik reggelente ugyanúgy félájultan indulnak munkába, mint mindenki más, csak éppen feladatkörük különleges. Az író ír, a festő fest, a gondolkodó gondolkodik, míg a cenzor mondatokat, passzusokat húz ki mások írásaiból, könyveket, írókat rakat feketelistára, festményeket vetet le a falakról, gondolatok nyilvánosságra kerülését akadályozza a rendelkezésére álló minden eszközzel. Amit mások felépítenek, azt ő lerombolja.

Teljesen mindegy, hogy liberálisnak, vagy konzervatívnak vallja magát a bármilyen hatalomra (szerkesztő, riporter, kiadó, kormányzati hivatalnok, kapus, gondnok, kurátor, stb.) került cenzor, nagyon komolyan végzi a munkáját, ami időnként abszurd helyzetekhez vezethet. Bár saját tapasztalataimról e téren majd később írok részletesen, aktualitása miatt szükségesnek érzem, hogy előrebocsássak egy, az „itt-és-most”-ra nagyon jellemző történetet. Csaknem húszévi hiátus után, az 1990-es évek végén látogattam először Magyarországra New Yorkból. A bolsevik diktatúra idejének „művészetgyilkos cenzúrájáról” készített velem és két másik művésszel interjút az egyik közszolgálati televíziós csatorna viszonylag fiatal szerkesztő-riportere. Számos alkalommal leállította a felvételt beszélgetésünk során, mondván: „Ez nem mehet adásba!”, noha semmi olyat nem mondtam, ami bármelyik nyugati ország televízójában ne hangozhatott volna el. Szegény sellő nem vette észre, hogy éppen az átkos diktatúra cenzúrájáról készít leleplező interjút. A történet számomra legemlékezetesebb része az, hogy az egyik meginterjúvolt idős kortárs művész, a diktatúra elleni harc rokkant veteránja, érzékelve, hogy semmi igazán fontosat nem mondhat, elaludt felvétel közben.

≠ ≠ ≠ 

A cenzorok számtalan művet betiltottak, számtalan sorsot tettek tönkre az elmúlt évezredek során, de – bár történtek kísérletek ebben az irányban – a cenzúrát, a cenzorokat nem tudta az emberiség eddig betiltani. „A Kongresszus ne hozzon a vallásalapítást, a szabad vallásgyakorlást tiltó törvényeket; vagy olyanokat, amelyek korlátozzák a szólásszabadságot; vagy a sajtó szabadságát; vagy az emberek békés gyülekezésének jogát, és azt, hogy a Kormányhoz forduljanak sérelmeik orvoslása érdekében.”, olvasható az Egyesült Államok 1787. szeptember 17-én elfogadott Alkotmányában, világunk (San Marino 1600-ban hatályba lépett Alapszabályzata – Statuta Decreta ac Ordinamenta Illustris Reipublicae ac Perpetuae Libertatis Terrae Sancti Marini– fő szövegtörzsének kivételével) legrégebbi, mindmáig hatályban lévő, írásba foglalt állami alaptörvényében.

A szólásszabadságot az amerikai alkotmány első tíz kiegészítését tartalmazó The Bill of Rights (A jogok jegyzéke) garantálja. Noha az Egyesült Államok – legalábbis a polgárjogok tekintetében – tagadhatatlanul a világ legszabadabb országa, az alkotmányba foglalt garanciák ellenére az amerikai kormányok az ország történelme során gyakran éltek a cenzúrázás nyílt, vagy burkolt eszközeivel. Nemcsak a hidegháború idején történtek kormányzati tiltások, hanem – ahogy például a WikiLeaks botrány kapcsán megtudhattuk – az állami cenzúra eszközeit a hatalom mindmáig gyakran beveti, ha bizonyos dokumentumok, vélemények, gondolatok nyilvánosságra kerülését érdekeire nézve veszélyesnek véli. És persze az újságok, a televíziós csatornák, filmstúdiók, filmterjesztők illetékesei napi gyakorlatának is része a hírek, írások, filmek megcenzúrázása.

Tanulságos élményt jelentett számomra a Challenger ürrepülőgép 1986. január 28-án bekövetkezett felrobbanásának televíziós közvetítése, amelyet New Yorkban láttam. A robbanás képeit egymás után többször sugározták. Első alkalommal tisztán látszott, hogy a robbanás füstfelhőjéből egy ejtőernyőre függesztett tárgy vált ki és kezdett süllyedni a föld irányába. Az ismétlésből és a képsorozat valamennyi későbbi újrajátszásából már hiányzott a kinyíló és süllyedni kezdő ejtőernyő. Bár valós idejű helyszíni közvetítésnek nevezték az adást, valószínűleg némi késleltetést alkalmaztak az ismétlések során, így az illetékes, gyors reagálású cenzornak sikerült kivágnia a roncsot elhagyó, nyilván államtitkot mentő ejtőernyő képeit.

Az amerikai cenzorok szempontjai mások, mint például európai kollégáiké. Meghökkenve tapasztaltam például az 1980-as évek elején, hogy a David Bowie főszereplésével készült The Man Who Fell to Earth (Az ember, aki a Földre zuhant) című, Nicolas Roeg rendezte film Amerikában vetített kópiája csaknem 20 perccel rövidebb, mint az a változat, amelyet Párizsban láttam korábban. Különösen annak a részletnek éreztem fájó hiányát, amelyben a Candy Clark alakította női főszereplő, Mary-Lou bepisil, amikor észreveszi, hogy szerelme űrlény. Legutóbb a Tom Hooper rendezte The King’s Speech (A király beszéde) című, Oscar díjas filmből vágták ki a dramaturgiai szempontból alapvető fontosságú (történelmi tény, hogy a beszédhibájától megszabadulni igyekvő VI. György angol király a beszédterápia kezdetén csak szitkozódni tudott dadogás nélkül) káromkodásokat az amerikai cenzorok. Olyan szavakat, kifejezéseket ollóztak ki a filmből, amelyeket nemcsak az iskolásgyerekek, hanem a legprűdebb, egyetlen szentmisét el nem mulasztó amerikai háziasszonyok is napi rendszerességgel, teljes természetességgel használnak. Nyilvánvaló, hogy a cenzorok azért csonkították meg végzetesen a filmet, mert nem akarták a káromkodást a kiskorú nézők számára legitimizálni, de éppen az elhíresült tiltás vezethet oda, hogy az amerikai srácok ezentúl még többet, még választékosabban, már tudatosan fognak káromkodni.

Amióta például a liberális Albert Arnold „Al” Gore egykori alelnök, sikertelen elnökjelölt felesége, Tipper Gore az 1980-as évek közepén kiharcolta, hogy a káromkodós szövegeket tartalmazó lemezeket a szülőket figyelmeztető matricával lássák el, és politikus-feleség barátnőivel a habos kakaó és a csokoládés kuglóf felett összefogva elérte, hogy a nagyobb rádióállomások „kifütyüljék” a játszott számokban elhangzó trágárságokat, az ilyen lemezek eladási mutatói az egekbe szöktek a legfiatalabbak körében. Ahogy az Ádám és Éva bűnbeséséről szóló bibliai példázatból tudjuk, a tiltott gyümölcs mindig vonzóbb, mindig édesebb, mint az engedélyezett.

≠ ≠ ≠ 

Az Új Testamentum szerint Jézus az apostolokra bízta emlékének megőrzését, történetének, tanainak nemzetközi terjesztését. A kanonizált szövegek szerint 11 beavatott végezte ezt a munkát, mivel Iscariot Júdás az árulás vádja miatt kicenzúráztatott az apostolok köréből. Jézus tanításaira óriási spirituális igény volt a római birodalomban, mivel a régi istenek elvesztették hitelüket, erejükben egyre kevesebben bíztak. Ennek a spirituális vákuumnak és az apostolok önfeláldozó munkájának köszönhetően az új vallás, a kereszténység a kegyetlen üldöztetések ellenére gyorsan, néhány száz év alatt elterjedt a birodalomban. Még a kanonizált (sok száz más feljegyzés közül kiválasztott, átírt, meghúzott, újrafogalmazott) szent szövegek sem állítják, hogy Jézus új vallást szándékozott alapítani. Beteljesítve a próféciákat ő „csupán” Mózes vallását akarta aktualizálni, új dimenziókkal gazdagítani, és megtisztítani az évszázadok alatt rárakódott félreértésektől, félremagyarázásoktól. Tehát eredeti szándékát ambíciózus követői megcenzúrázták.

A Jézus kereszthalálát követő években története és tanításai nemcsak szájhagyomány útján terjedtek, hanem számtalan szöveges feljegyzés is született. A cenzúra történetét feldolgozó sorozatom harmadik részében a zsidó és keresztény Szentírások történetét és kanonizálásának kezdeteit kezdtem el vizsgálni. Az Új Testamentum mai formája a Kr. u. 3. században alakult ki hozzávetőlegesen (azóta számos alkalommal módosították), miután az egyre inkább intézményesülő keresztény egyház vezetői kiválasztották az általuk hitelesnek minősített szövegeket a hívők egyre szélesedő köreiben terjedő írásos feljegyzések közül.

Az Új Testament 27, eredetileg a főleg az attikai dialektusból kialakult koine (Κοινή – „közös”), a poszt-klasszikus (Kr. e. 300 – Kr. u. 300) görög-római világban sokak által ismert görög nyelven írt könyvet tartalmazó antológia, szöveggyűjtemény. A legkorábbi szöveg körülbelül Kr. u. 50-ben íródott, a legkésőbbi körülbelül a Kr. u. 2. század közepén. Jézus élettörténetét és tanításait a négy Evangélium ismerteti, a többi írás voltaképpen értelmezés, kommentár, kiegészítés. A legkorábban született evangéliumot Márk, Péter apostol írnoka, tanítványa írta Alexandriában, Kr. u. 65-70 körül. Evangéliumában mestere Rómában mondott beszédeit összegezte, memóriájára és jegyzeteire támaszkodva. A legenda szerint Péter apostol elolvasta és jóváhagyta a Márk által leírtakat, ezzel a szöveg a szemtanú vallomásának szintjére emelkedett. A hittudósok nagy része egyetért abban, hogy a másik három Evangélium (a Máté, Lukács és János apostoloknak tulajdonított könyvek) Márk szövegének deriváltjai, amelyek más-más aspektusokból ismertetik Jézus tanításait és történetét.

A kanonizált Új Testamentumba nem került be számos, a korabeli keresztény körökben cirkuláló, a hívők egyik vagy másik része által hitelesnek vélt evangélium, mint például a korabeli egyházi vezetők által apokrifnek, nem-kánonikusnak, gnosztikusnak minősített szövegek és Máté evangéliuma kivételével az úgynevezett zsidó evangéliumok. Az egyházi vezetők által hiteltelennek minősített, ezért kicenzúrázott gnosztikus szövegek közé tartozik Júdás Evangéliuma. A szöveg egyetlen fennmaradt másolata Kr. u. 280 körül, kopt nyelven íródott, valószínűleg görög nyelvű eredeti alapján. A Júdás Evangéliumát is tartalmazó, bőrkötéses, papiruszra íródott, Codex Tchacos-nak nevezett dokumentum az egyiptomi Beni Masah környékén került elő, az 1970-es években. Nem tudni, hogy az eredeti szöveg mikor született, csak az biztos, hogy a korabeli keresztény ideológusok körében nagy befolyással bíró Irenaeus már Kr. u. 180 körül vehemensen támadta.

≠ ≠ ≠ 

Iscariot Júdás nevével és történetével a négy evangélium mellett az Apostolok cselekedetei könyvében találkozhatunk. A róla szóló feljegyzések lényeges pontokban eltérnek egymástól. Márk szerint a zsidó főpapok nem feltűnő módját keresték Jézus letartóztatásának. Nem akarták a vallási ünnep, a zsidó Húsvét (Pesakh) alatt őrizetbe venni, mert féltek, hogy az őt tisztelők fellázadnak, ezért az ünnepet megelőző éjszaka küldték elfogására a római katonákat. Mivel azok nem ismerték Jézust, a főpapok felbérelték az apostolok pénztárnokát, Júdást, hogy a Mester arcát megcsókolva jelezze nekik, hogy kit kell letartóztatni. Itt érdemes megemlíteni, hogy Origen Adamantius (kb. Kr. u. 185–254) afrikai keresztény teológus, az Új Testamentum könyveinek első összeszerkesztője (a szöveggyűjtemény kanonizálása előtt meghalt, így nem volt módjában további, általa fontosnak, hitelesnek tartott szövegekkel gazdagítani az antológiát) arról írt, hogy nem egyedül Júdás, hanem az összes apostol árulta el Jézust.

Júdás haláláról több beszámoló íródott. Máté evangéliuma arról tudósít, hogy az áruló visszaadta a főpapoknak a vérdíjat, majd felakasztotta magát. A főpapok a visszakapott pénzből földet vásároltak az ismeretlenek és szegények temetője létesítésének céljára. Az Apostolok cselekedetei könyve szerint viszont Júdás nem adta vissza a 30 aranyat, a vérdíjból földet vásárolt, ahol arcra esett, feje egy sziklához csapódott, hasfala felszakadt és belei kiomlottak. A vörös színű agyaggal borított helyet Akeldamának, Vérmezőnek nevezték el. A korai kereszténység egyik vezetője, Papias változata szerint Júdás a hitetlenség élő példájaként járta a világot árulása után. Teste annyira feldagadt, hogy nem fért át olyan utcákon, amelyeken a lovas kocsik könnyűszerrel átgurultak. Végül egy szekér ütötte el az árulót, felszakítva hasfalát, kiontva beleit. Júdás kicenzúrázott evangéliuma szerint az apostolt a másik 11 tanítvány kövezte halálra.

A Júdás haláláról szóló, egymásnak ellentmondó beszámolók mindmáig sok gondot okoznak a hittudósoknak. A neves Biblia-kutató, C. S. Lewis arra a szakmabeliek körében nagy botrányt kiváltó következtetésre jutott, hogy a Szentírás egyes részletei nem felelnek meg a történelmi tényeknek. Mások azzal magyarázzák az egymástól eltérő leírásokat, hogy Máté apostol Zakariás és Jeremiás próféták könyvét parafraziálva a próféciákhoz akarta igazítani a történetet. A 30 ezüstpénzről Zakariás próféciája beszél, a szegények temetőjét Jeremiás könyve említi.

Különös tény, hogy az evangéliumok tudósításai szerint feltámadása után Jézus az Utolsó Vacsora korábbi színhelyén, a „felső szobában” összegyűlt 11 apostolnak jelent meg, de a hiányzó tizenkettedik nem az árulónak minősített Júdás volt, ami a kiközösítéséből, illetve a Márk által leírt öngyilkosságából logikusan következne, hanem a Kr. u. 72-ben, az indiai Mylapore-ban meghalt későbbi nagy utazó, Didymus Tamás, a kételkedő, Mária későbbi mennybemenetelének egyetlen tanúja (Mária, az egyházalapító atyák által hiteltelennek minősített, meglehetősen radikális szellemiségű evangéliumáról később fogok írni). János evangéliuma szerint Tamás valamilyen okból nem jött el az apostolok megbeszélt találkozójára, később pedig nem hitte el, hogy valóban a feltámadott Jézus látogatta meg őket. Nyolc nap múlva Jézus a bezárt ajtón át újra megjelent az ezúttal teljes létszámban – tehát Júdással és Tamással együtt – összegyűlt tanítványok előtt. Ekkor utasította Tamást, hogy ujját sebeibe helyezve bizonyosodjon meg személyének valódiságáról.

Júdás evangéliuma az apostol és Jézus dialógusait tartalmazza. A könyv szerint Júdás mestere instrukcióit követte, amikor a római katonák kezére adta őt. A szöveg szerint Jézus gondosan megtervezte a halálához vezető események sorát, hogy azok a Messiás eljöveteléről szóló próféciák beteljesedését jelentsék.

Júdás evangéliuma meglehetősen népszerű volt a keresztény vallás kialakulása idején. Irenaeus a gnosztikus (hitrendszerüket a judaizmus, a görög-római misztérium-vallások, a zoroasztrianizmus, a neo-platonizmus, a buddhizmus és a korai kereszténység elemeinek ötvözéséből kialakító) vallási közösségeket támadó Adversus Haereses (Az eretnekségek ellen) című könyvében írja, hogy vannak, akik szerint Káin Isten parancsára végzett a félresikerült, gyenge Ábellel, s akik szerint a teremtés titkos, valódi történetét ismerő, általuk hősként, szentként tisztelt Júdás ugyancsak Isten parancsának engedelmeskedve valósította meg az árulás misztériumát. Ireneus szerint egyes gnosztikus közösségek Jahvét, a zsidók (és a keresztények) rejtőzködő, Ábrahámot fia, Izsák meggyilkolására utasító istenét gonosznak tartják és tagadják, hogy ő teremtette az Univerzumot.

A tudást kereső (a „γνῶσις” gnōsis görög szó tudást jelent), a veszélyeket, kihívásokat vállaló bibliai figurákat tisztelő, az intézményesülő kereszténység szentjeit démonizáló gnosztikusok szerint a valódi, Izrael istenénél mérhetetlenül nagyobb hatalmú Teremtő küldte e világra Jézust, hogy segítse az embereket megszabadulni a vallási vezetőik által beléjük szuggerált babonáktól, félremagyarázásoktól és félreértésektől. Júdás testamentuma szerint amikor a tanítványok egy közös víziójuk értelmezésére kérik a Mestert, ő így válaszol: „Az állatáldozatokat követelő Istent szolgáljátok. A látomásotokban feláldozott ökör azt a számtalan embert jelképezi, akiket becsaptak, félrevezettek az oltár előtt. Generációk fogják még követni ezt a hamis, gonosz Istent.”

A János evangéliumában leírt Utolsó Vacsora történetben (János 13:27) Jézus ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára Júdást: „Tedd gyorsan, amit tenned kell.” A keresztény hittudósok szerint Jézus tudta, hogy Júdás árulásra készül, s nem hozzá, hanem az őt megszálló Sátánhoz beszélt. A gnosztikusok véleménye az volt, hogy Jézus mondatát a vele konspiráló Júdáshoz intézte, így utasítva tervük végrehajtására bizalmasát. Szerintük az apostolok közül egyedül Júdás értette meg Jézus tanításait és ismerte küldetése valódi célját. Júdás evangéliumában bizalmas beszélgetésük során Jézus így szól legintelligensebb tanítványához: „Lásd, minden elmondatott neked. Emeld fel a szemeidet és nézd a felhőt és a belőle sugárzó fényt és körülötte a csillagokat. A csillag, amely utadat mutatja, a te csillagod. (...) Átkozni fognak generációkon át. De egy napon uralkodni fogsz felettük. Valamennyit felül fogod múlni. (...) Végül eljön az erős és szent generáció, amelyet nem ural majd senki. Te az első vagy közülük.”

Júdás apostol az emberben megnyilvánuló gonosz szimbólumává vált az intézményesült keresztény hitrendszerben. A különböző formákban mindmáig működő gnosztikusok a katolikus egyház legfőbb, minden eszközzel a létből kicenzúrázandó ellenségei lettek.

Ahogy korábban már említettem, a kanonizált evangéliumokkal ellentétben Júdás evangéliuma dialógusok formájában íródott. Ez a Kr. e. 2. évezredben, Sumériában született forma közkedvelt volt a klasszikus görög és indiai gondolkodók körében. Az indiai Rigvédák himnuszai és a Mahabharata párbeszédekként íródtak. Európában Plato (kb. Kr. e. 437–347) munkásságának köszönhetően terjedt el ez a logikus gondolkodásra és termékeny vitákra késztető kommunikációs megoldás. 

≠ ≠ ≠ 

Júdás testamentuma mellett számos dialógusok formájában íródott evangélium született a korai kereszténység formálódása idején, köztük Jézus egyetlen női tanítványa, a sokak által a Mester szeretőjének, titkos feleségének tartott Mária Magdaléna egyes hittudósok szerint még Jézus életében írt evangéliuma. Az intézményesülő kereszténység fő ideológusai ezt az egykori prostituáltat (a világ legősibb foglalkozásának gyakorlásával nem a korai keresztény szövegek írói, hanem a Kr. u. 6. században uralkodó I. Gergely pápa vádolta meg a Jézus feltámadását először tapasztaló nőt, az evangéliumok még csak a Jézus által belőle kiűzött hét ördögről tudósítanak) a férfitanítványok legtöbbjénél jóval intelligensebbnek mutató szöveget is a gnosztikusok szellemi termékei közé sorolták és kicenzúrázták az általuk hitelesnek minősített dokumentumok közül.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Hatodik rész 
A Kína-szindróma I. 
2011. április 15. 

A cenzúra történetét feldolgozó blog-bejegyzés sorozatomat Ai Weiwei kínai művész stúdiója lebulldózerezésének híre hatására kezdtem írni 2011 januárjában. Eredeti tervem az volt, hogy a Kr. e. 3. századi Kínától, a cenzúra alkalmazásának törvényét először írásba foglaló Huai császár uralkodásának idejétől elindulva, kronológikus sorrendben ismertetem a cenzúra történetének főbb állomásait. A sorozat ötödik részében a keresztény Evangéliumok cenzúra útján történő megszületéséig jutottam. Innen akartam folytatni a hatodik részt, azonban az aktualitás parancsolata felülírta terveimet. 2011. április 3-án a kínai hatóságok letartóztatták Ai Weiweit, a nemzetközileg is legismertebb kínai kortárs művészt. Miután megírtam letartóztatásának hírét, nyilvánvalóvá lett számomra az időugrás szükségessége. Mielőtt visszatérnék a korai kereszténység idejének cenzúra-történeteihez, a mai Kínában uralkodó állapotokat és a történelmi párhuzamokat igyekszem felvázolni. Előtte azonban feltétlenül szükségesnek tartom felidézni a náci Németország soha el nem halványodó emlékét:

Az 1936-os berlini olimpia idején szinte senki sem tiltakozott a nyugati országok sportolóinak részvétele ellen, noha a nácik rövid múltja, Hitler és a náci párt többi vezetőinek beszédei és külföldön, fordításokban is kiadott Mein Kampf révén világuralmi terveik és piszkos módszereik ismertek voltak. A zsidók üldözése is elkezdődött a Harmadik Birodalomban, s már működtek az első német koncentrációs táborok. A külföldet csodálattal töltötte el, hogy a mai kínai vezetőkhöz hasonlóan Hitlernek rövid idő alatt sikerült talpra állítania a vesztett háború és az 1920-30-as évek alatt padlóra került német gazdaságot, és a világgazdasági válság által megtépázott nyugati országok maguk is profitálni szándékoztak a germán gazdasági fellendülésből.

A náci Németországban beindult zsidóüldözés nem váltott ki különösebb ellenérzéseket külföldön, hiszen abban az időben az antiszemitizmus, a rasszizmus világszerte elterjedt volt, a hatalomra jutott nyugati politikusok körében is (elég itt Churchill rasszista nézeteire emlékeztetnem). Amerikában a feketék számítottak alsóbbrendű fajnak, szavazójogot csak az 1960-as években kaptak, és addig az ország sok államában ugyanúgy tiltották a feketék és fehérek házasságát, mint a náci Németországban a zsidók és nem zsidók frigyét. Jesse Owens feketebőrű amerikai atléta aranyérmei ugyan dührohamot váltottak ki Hitlerből, de a fekete sportoló hazájában sem használhatta a fehérek számára fenntartott illemhelyeket, nem ülhetett melléjük a vonatokon, buszokon, sok amerikai államban még azokat a könyveket sem kölcsönözhette ki a közkönyvtárakból, amelyeket fehérek olvastak.

A német koncentrációs táborok létesítése sem számított botrányosnak a berlini olimpia idején. Az első, hasonló jellegű táborokat az Egyesült Államok hozta létre, Hitlert több mint 100 évvel megelőzve, az 1830-as években, az amerikai indiánok fogva tartására. A spanyolok Kubában építettek koncentrációs táborokat a 19. század második felében. A Brit Birodalom a második „Boer Háború” (1899-1902) veszteseit zárta szögesdrót kerítések közé Dél-Afrikában, amikor a Fülöp-szigeteken  az amerikaiak is hasonló projekteken munkálkodtak. Oroszországban az 1917-es bolsevista puccsot követő polgárháború idején, Lenin utasítására kezdtek kiépülni a Gulag haláltáborai.

A politikai ellenfelek, sőt teljes népcsoportok szigorúan őrzött táborokba történő cenzúrázása tehát nemzetközileg elfogadott megoldás volt az 1936-os berlini olimpia idején. A nácik olyannyira imponáltak a legtöbb nyugati ország lakosságának és politikusainak, hogy például a francia és kanadai olimpikonok náci karlendítéssel üdvözölték a megnyitó ünnepséget a díszpáholyból, külföldi államférfiak és más nemzetközi előkelőségek társaságában szemlélő Hitlert. Nemcsak a német olimpiai csapatból cenzúrázták ki a zsidókat, hanem a csapatkapitány, Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság későbbi, nagy nemzetközi tiszteletnek örvendő elnöke az utolsó pillanatban az amerikai csapatból is kivette a két zsidó származású váltófutót, Sam Stollert és Marty Glickmant. Egyedül Spanyolország frissen megválasztott baloldali kormánya és a Szovjetuniót vezető Sztálin döntöttek a berlini olimpia bojkottja mellett. Három évvel később Sztálin barátsági szerződést kötött a náci Németországgal, Lengyelország függetlenségét rövidesen együtt számolták fel.

≠ ≠ ≠

Sokatmondó párhuzamok vonhatók a berlini olimpia és 72 évvel később megrendezett, 2008-as pekingi játékok között, és nemcsak a megnyitó ünnepségek hasonló gradiózussága miatt. Mindkét eseményre diktatúrákban került sor. Kínában ugyanúgy üldözik a rendszer vélt, vagy valós ellenfeleit, mint ahogy azt a náci Németországban tették. A német koncentrációs táborokhoz hasonló intézmények ezrei működnek a mai Kínában. „ARBEIT MACHT FREI” (A MUNKA FELSZABADÍT), hirdette a felirat az auschwitzi haláltábor kapuja felett. A kínai koncentrációs táborokat 1990-ig „Laogai”-nak hívták, ami a „munkával történő megreformálás” rövidítése. 1990 óta kényszermunka táboroknak, vagy börtönfarmoknak nevezik ezeket az intézményeket.

A nácik orvosi kísérleteket folytattak a haláltáborokban. Nyugati hírforrások szerint a kínai hatóságok által különös kegyetlenséggel üldözött, mintegy 70 millió hívővel rendelkező Falun Gong buddhista vallási közösség tagjai közül sokat a Shenyang tartományban lévő Sujiatun Trombózis Kórházban tartanak fogva. Vércsoportjuk megállapítását és genetikai vizsgálatukat követő kivégzésük után szerveiket, mint a máshol kivégzett foglyokét is, külföldön értékesítik. Pontos specifikumokat tartalmazó, külföldi megrendelések alapján válogatják ki a kivégzendőket. A megrendelt szerveket a kivégzés után azonnal kioperálják a még meleg testekből és különrepülőgépekkel szállítják a megrendelőhöz. Egy beültethető emberi szív ára 150 ezer amerikai dollár a nyugati feketepiacon, a vese, máj, tüdő valamivel olcsóbb. A szervkereskedelem haszna a kínai hadsereg vagyonát gyarapítja.

≠ ≠ ≠ 

A nácik zsidó és baloldali szerzők könyveit égették, degeneráltnak minősítették a modern művészetet, és megtiltották a baloldali nézetek publikálását. A cenzúrát a Dr. Paul Joseph Göbbels vezette Népfelvilágosítási és Propaganda Minisztérium (Reichsministerium für Volksaufklärung und Propaganda) irányította. A könyvkiadás mellett a filmeket, színdarabokat, újságokat, magazinokat, rádióadásokat, nyilvános eseményeket, még a zenét is cenzúrázták (Paul Hindemith zenéjét például tilos volt jászani, mert a Wagner-rajongó Führer nem szerette). Hitler és Göbbels – ahogy a korabeli Szovjetunió és a maoista Kína illetékesei is – úgy vélekedtek, hogy a művészet és a propaganda célja a nép lelki mobilizációja. A cenzorok figyelme a postai küldeményekre és a magánbeszélgetésekre is kiterjedt. Az utóbbiak megfigyelése a nácikkal szimpatizáló lakosság nagy többségének lelkes közreműködésével volt lehetséges. Ahogy az egykori Kelet-Németországban, vagy a korabeli Magyarországon, a náci Németországban és a Szovjetunióban is gyakran előfordult, hogy családtagok, szeretők, barátok jelentettek a hatóságoknak egymásról. A cenzúra szabályainak megszegése súlyos büntetéseket, kiadványok betiltását, börtönt, deportálást, kivégzést eredményezett. „A propaganda fő funkciója a lassú gondolkodású tömegek meggyőzése, akiknek időt kell adni, hogy befogadják az információt; és csak a folyamatos ismétlés vezethet az ideák sikeres rögzítéséhez tudatukban.”, írta Hitler a Mein Kampfban (NL nyersfordítása).

Náci elődeikhez hasonlóan a kortárs kínai cenzorok is a nézetek, gondolatok terjesztésének totális ellenőrzésén buzgólkodnak. Ahogy a nácik törekedtek a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt ideológiai hegemóniájának tartósítására, úgy igyekeznek mai kínai kollégáik a Kínai Kommunista Pártnak az élet minden részletére kiterjedő hatalmát megőrizni. Tilos a reformista, szeparatista, „ellenforradalmi” és vallásos nézetek terjesztése, az állampolgári jogok biztosításának követelése, a párt és a kormány bírálata. A kínai kormány rendszeresen ad ki instrukciókat a médiának az egyes „érzékeny” kérdések kezelésére. A pekingi olimpia előtt meghatározták, hogy miről, milyen formában tudósíthatnak a televízió- és rádióállomások, valamint a nyomtatott és internetes újságok. Bizonyos témákat, például a tibetiek függetlenségi követeléseit, a kelet-türkesztáni szabadságmozgalmakat, az éppen kitört élelmiszerhamisítási botrányokat, a polgárjogi tüntetéseket, járványokat, természeti katasztrófákat kerülniük kellett a médiamunkásoknak.

A Mao Ce Tung által az 1960–70-es években levezényelt Nagy Proletár Kulturális Forradalom célja Kína múltjának eltörlése volt. Mao hatalmas méretű portréja ma is ott függ a Tiananmen téren, a pekingi Tiltott Város, a kínai uralkodók egykori lakóhelyének kapuja felett. Kristálykoporsóban fekvő, bebalzsamozott, kitömött múmiáját a Ming és Qing dinasztiák Birodalmi Városa főkapujának (Kína Kapuja) helyén épített mauzóleumában csodálhatják meg a látogatók.

A mai Kína vezetőit a múlt kevésbé foglalkoztatja, mint a nemzeti emlékezetet kitörölni, a teljes lakosság tudatát átprogramozni vágyó Maót. Ők a jelen cenzúrázására törekszenek. A YouTube és számos más internetes információs szolgáltatás ma nem elérhető Kínában. Az internetes tartalmakat a Nagy Kínai Tűzfal, egy számítástechnikailag rendkívül fejlett, szavak, képek felismerésére is alkalmas kémprogram cenzúrázza. A letartóztatott Ai Weiwei nevét például hiába írja be a kínai internetező keresőjének ablakába, nem kap találatot. Szigorú állami felügyelet alatt állnak a kínai közösségi portálok is. Állambiztonsági alkalmazottak tízezrei olvassák folyamatosan a Twitterhez és a Facebookhoz hasonló kínai közösségi portálokon (a Twitter és a Facebook nem elérhető Kínában) megjelenő szövegeket. A cenzorok által nemkívánatosnak tartott bejegyzések pillanatok alatt törlődnek. Az ellenzékinek minősített művészek, írók, filozófusok, polgárjogi aktivisták honlapjait, közösségi oldalait megszüntetik. Ahogy az Ai Weiwei-jel is történt letartóztatása előtt, sok esetben megtagadják számukra a hozzáférést blogjaikhoz, a közösségi portálokhoz. Az ellenzékieket meginterjúvolni szándékozó, velük kapcsolatot tartó nyugati újságírókat megfigyelik, mozgásukat korlátozzák, némelyiküket ki is utasítják az országból. Az utóbbi hónapokban többszázezer netcafét zártak be a Mennyei Birodalomban.

≠ ≠ ≠ 

2008-ban rövid idő alatt eltűnt az internetről a több mint 60 éve tartó tibeti attrocitásokat bemutató videó- és filmfelvételek zöme. Nemcsak az egyébként többségükben Tibet megszállását jogosnak tartó kínaiak nem találnak ilyen felvételeket a neten, hanem az akkoriban Kínában terjeszkedni akaró Google által nyújtott, világszerte hozzáférhető tartalmakat is sikerült cenzúráznia a kínai hatóságoknak, tehát az inkriminált videókat a nyugati országok kutatói sem tudják többé elérni. Erre a szégyenletes jelenségre saját kutatásaim során döbbentem rá.

Hosszú ideje gyűjtöm a netről a Tibetre vonatkozó videó- és filmfelvételeket. 2008 tavaszán észrevettem, hogy az általam ismert régi felvételek többsége már nem elérhető. Nemcsak a videók tűntek el, hanem a kínaiak tibeti attrocitásait, köztük lerombolt tibeti kolostorok romjait mutató állóképek többsége is. Amikor ehhez az íráshoz próbáltam tibeti kolostorromokat megörökítő fotókat találni a neten, a Google keresője egyetlen találatot sem adott, noha 2008 előtt még százával jelenítette meg az ilyen tárgyú képeket. Nehezen hihető, hogy a csaknem 6000, kínaiak által lerombolt kolostor képei maguktól tűntek el a Google keresőjéből, vagy valamennyi, a dicsőséges elődeik által felrobbantott, lebulldózerolt kolostort újjáépítették volna a kínai megszállók. Végül a kínai cenzoroknak úgy látszik (még) nem behódolt Wikipédia és Yahoo keresői vezettek a romok képeihez.

Nem sokkal a pekingi olimpia kezdete előtt zavargások törtek ki a Kína által 1950-ben bekebelezett, 1959-ben katonai erővel megszállt Tibetben. A tibetiek kultúrájuk szétrombolása ellen, vallásuk szabad gyakorlásának, nyelvük és zászlójuk használatának, történelmük tanulmányozásának engedélyezéséért, országuk függetlenségéért demonstráltak. A zavargások gyorsan átterjedtek más, tibetiek lakta tartományokra is. A Kínában 1949-ben diktátori hatalomra jutott Mao Ce Tung nem tűrte, hogy egy vallásos hagyományok alapján működő ország létezzen ateista birodalma határain, és szükségét érezte Kína legfőbb folyói forrásvidékének megszerzését is.

Tibet megszállása után szerzetesek és megerőszakolt apácák tízezreit ölték meg a kínai katonák, ezreket közülük keresztre feszítéssel. Csaknem másfél millió tibetit gyilkoltak meg az etnikai tisztogatások során. Százezreket zártak koncentrációs táborokba. Csaknem egymillió tibeti menekült Indiába. Az ország területének kétharmadát beolvasztották más kínai tartományokba. Tibet vallási hagyományokon alapuló, évszázadok óta harmonikusan működő társadalmi rendjét szétzúzták. A meggyilkolt, elűzött, Kína távoli tartományaiba száműzött tibetiek helyére kínaiak tömegeit költöztették. A tibetiek saját hazájukban ma már másodrendű állampolgárokként kezelt, etnikai kisebbségnek számítanak. A tibeti nyelv használatát és az ország hagyományainak, történelmének tanulmányozását betiltották. Azóta a kínai kormány szabja meg a kolostorokban élő szerzetesek számát, és ragaszkodnak a vallási vezetők kinevezéséhez.

A Kulturális Forradalom évei alatt Tibet 6000 páratlan szépségű kolostora közül 5987-et leromboltak. A bennük őrzött, felbecsülhetetlen értékű írásos emlékek, kegytárgyak, műkincsek, az emberiség közös kulturális, szellemi örökségének nagy részét megsemmisítették.

A tibeti kultúra, vallás, hagyományrendszer szisztematikus szétrombolását Mao Ce Tung örökösei is folytatják. Egy abszurd példa: az ősi vallási hagyományok (phowa) szerint Tibet spirituális vezetője, a mindenkori Dalai Láma az együttérzés bódiszatvája, Avalokiteśvara reinkarnációja. A Dalai Láma halála után a legfőbb jós, a Nechung kolostor apátja vízióját követve, az illetékes vallási vezetők gyakran évekig keresik utódját, azt a fiatal fiút, akinek testében az elhúnyt láma lelke újjászületett. Az eltelt évszázadok során előfordult, hogy nem Tibetben találták meg a következő Dalai Lámát.

Miután Tenzin Gyatso, a jelenlegi Dalai Láma bejelentette, hogy mivel Tibet nem szabad ország, nem kíván, nem is fog a Kínai Népköztársaság területén újjászületni, a kínai kormány magának vindikálta a jogot az inkarnáció megtalálására, tehát a következő Dalai Láma kinevezésére.

Mint a korábbi lázongások, felkelések esetében, a megszálló hatóságok 2008 tavaszán is brutális kegyetlenséggel léptek fel a tibeti tüntetőkkel szemben. Bár a kínai kormány csak néhány tibeti halottról beszélt, független források szerint több százan vesztették életüket a tüntetések elfojtása során. Számos tibetit kivégeztek. Több ezerre tehető a letartóztatottak, eltűntek száma (a szörnyű eseményekről a Free Tibet című audiokalauzomban számoltam be a véres események idején az Artportálon).

≠ ≠ ≠ 

A berlini olimpia óta sokat változott, ugyanakkor számos szempontból ugyanolyan maradt a világ. A nácik által megrendezett olimpián történő nyugati részvétel ellen még kevesen tiltakoztak. A véres tibeti események és a kínai diktatúra egyéb rémtettei elleni tiltakozásul már sokan akarták a pekingi olimpia bojkottját. Világszerte tömegek követelték, hogy az egyes országok politikai vezetői ne vegyenek részt az olimpiai játékok megnyitó ünnepségén. Bizonyos európai kormányfők is tiltakoztak a tibeti atrocitások ellen és távolmaradásukkal fenyegetőztek. Mindezek után több mint 80 ország vezetője jelent meg a megnyitó ünnepségen, többen, mint bármelyik korábbi olimpia megnyitóján. Az európai kormányfők közül egyedül Donald Tusk lengyel miniszterelnök tüntetett távollétével.

≠ ≠ ≠ 

Akik átélték a bolsevik diktatúrát Magyarországon, könnyen felismerhetik a párhuzamokat a mai Kína vezetőinek gondolkodása és a sokak által minden idők legbölcsebb magyar politikusának tartott Kádár János „húzd meg – ereszd meg” politikája között. Persze a léptékek különbözőek. Kádár kispolgári jólétet biztosítva – kicsi telek, kicsi kocsi, kutyus, kanári – érte el, hogy az alattvalók döntő többsége ne lázadozzon ellene, hanem inkább aktívan, vagy hallgatólagosan támogassa rendszerét. A nyelvi gettóban töltött évszázadok miatt, a Nyugat szellemi, polgárjogi evolúciójától való elzárkózottság következtében kialakult és kezeletlen magyar kisebbrendűségi komplexus egyik tünete, hogy a felnőni képtelen populáció könnyen beleszeret elnyomóiba és apa-figurát vetít az őt ostoba gyermekként kezelő diktátorokba. A szomszédokat ellenségnek tekintő, széthúzó, gyűlölködő, egymás felemelkedését minden rendelkezésére álló eszközzel gátolni igyekvő népességet csak mindent tudó vezér, gyermekeiről gondoskodó, bölcs atya tudja kordában tartani. Ő a relatív, kollektív jólét egyetlen lehetséges forrása is. Kádár „apánk” persze nem volt olyan jó gazdasági szakember, mint a vállalkozói, kereskedelmi képességeket vérükben hordozó mai kínai társuralkodók.

Kádár külföldi bankoktól felvett kölcsönökből fedezte a kelkáposztafőzelék és rántotthús alapú magyar "jólétet". Rendszere ezért gyorsan a külföldi pénzpiac játékszere lett. A kínai politikusok a viszonylagos gazdasági szabadság engedélyezésével a minden kínaiaban munkálkodó kis kapitalistát szabadították fel. Hogy a gazdasági fejlődés folyamatát központilag tudják irányítani, a polgári szabadságjogokat a vállalkozási szabadság jogainál jóval lassabban csepegtetik. Kínában, ahol hatvan éve nem voltak választások, voltaképpen most is császárság van, csak éppen nem egyetlen, aranytrónon ülő, megnevezhető, hibáztatható birodalmi uralkodó, hanem szürke, arcnélküli, rejtőzködő pártfunkcionáriusok kis csoportja gyakorolja a korlátlan hatalmat. Ők, kívülről átláthatatlan intrikák szövevénye organikus működésének következtében a magát kommunistának nevező állampárt – voltaképpen egy óriási gazdasági, hatalmi érdekközösség (maffia) – legügyesebben manőverező vezetői (kápói) közül kerülnek ki.

Az óriási birodalom példátlanul gyors fejlődése nem külföldi kölcsönöknek, hanem az ország lakosai szorgos munkájának, vállalkozói tehetségének és a gátlástalanul ellopott nyugati technológiáknak köszönhető. A kádári Magyarországgal ellentétben Kína nem adósodott el a külföld felé, sőt, maga vált a világ egyik legtőkeerősebb befektetőjévé, hitelezőjévé. Nagy nyugati bankokat, ipari létesítményeket, óriási államadósságokat (köztük a gigászi méretű amerikai államadósságot is) vásárolt fel, így nem vált zsarolhatóvá, sőt hatalmas zsarolási potenciálra tett szert. Kína ma már az Amerikai Birodalom legfőbb gazdasági vetélytársa, s hamarosan katonailag is konkurenciát fog jelenteni a kortárs Rómának.

Ezzel magyarázható a kínai diktatúra rémtettei elleni lanyha, eredménytelen hivatalos nyugati tiltakozás. A gazdasági szempontok érvényesülése a nyugati országok hatalmukat megőrizni akaró vezetői számára sokkal fontosabb, mint az etika. Inkább hagyják veszni az emberi lélek rejtelmeit évszázadok óta a leghatékonyabban feltáró tibeti kultúrát, inkább tétlenül nézik Kína legszabadabb gondolkodóinak meghurcolását, bebörtönzését, eltüntetését, mint hogy elveszítsék hozzáférésüket a világ legnagyobb piacához és magukra vonják az őket gazdaságilag a markukban tartó kínai vezetők haragját.

Az 1989-es Tiananmen téri tüntetéssorozat leverése, az akkor letartóztatottak közül sokan még mindig börtönben vannak, vagy eltűntek. Nemrég a polgárjogi mozgalmak himnuszait író Bob Dylan koncertezett Kínában. Nem énekelte híres, békét és szabadságot követelő dalait, mert a kínai illetékesek előzetesen megcenzúrázták műsortervét. Bob Dylan gerince sem a régi, már nem több, mint egy zenész. Nyilván jókora summát kapott a fellépésért, ezért ment bele a szégyenletes alkuba.

≠ ≠ ≠ 

A 2011. április 3-án letartóztatott Ai Weiwei kínai művész hollétéről még mindig nincsenek információk. A kínai hatóságok szűkszavú közleményéből csak annyi tudható meg, hogy a nyilvánvalóan politikai okokból letartóztatott világhírű művészt gazdasági bűncselekményekkel vádolják. Az eset engem Theremin professzor történetére emlékeztet, akit azért raboltak el New Yorkból 1937 decemberében a szovjet titkosszolgálat munkatársai, azért hurcolták Moszkvába, azért ítélték szovjetellenes izgatás vádjával 15 év, a Gulag haláltáboraiban végzendő kényszermunkára, majd 43 év háziőrizetre, mert a KGB utasítása ellenére sem volt hajlandó elválni afro-amerikai feleségétől.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Hetedik rész 
A Kína-szindróma III. 
2011. május 18.

„Sajnos vulkán kitörése
Vagy talán földrengés
Vette el a szabadságod
És temetett az iszapba.”
Ai Qing (Ai Weiwei apja, 1910–1996): Lelet
(1978, részlet, NL nyersfordítása)

Ai Weiwei, a 2011. április 3.-án letartóztatott és azóta ismeretlen helyen fogva tartott kínai művész május 15.-én találkozhatott feleségével. A művész családja régóta könyörgött a kínai hatóságoknak, hogy engedélyezzék őrizetbe vett hozzátartozójuk meglátogatását. Ai Weiwei 78 éves édesanyja, Gao Ying és nővére, Gao Ge kézzel írt, fénymásolva sokszorosított, Peking utcáin elhelyezett plakátokon és szórólapokon kért információt Ai Weiwei hollétéről. Május 15-én, délután Liu Qing, a művész felesége telefonhívást kapott a rendőrségtől, amelyben berendelték a helyi rendőrparancsnokságra. Onnan autóval egy számára ismeretlen helyre szállították, ahol jegyzetelő hatósági személyek jelenlétében, egy asztal két oldalán ülve 15 percig beszélgethetett férjével. Nem tudhatott meg részleteket Ai Weiwei fogvatartásáról, azt sem, hogy hol őrzik. Az asszonynak megtiltották, hogy a találkozóról beszéljen a sajtónak. Helyette a művész nővére és a család ügyvéd barátja, Liu Xiaoyuan nyilatkozott. Elmondásuk szerint az 53 éves Ai Weiwei egészségesnek és nyugodtnak tűnt. A szív- és cukorbetegségtől szenvedő rab, elmondása szerint, orvosi felügyelet alatt áll, gyógyszereket kap. Jól bánnak vele, rendszeresen tisztálkodhat és megfelelő mennyiségű és minőségű ételeket ehet, mondta. Civil ruhát viselt és a többi letartóztatottal ellentétben haját és szakállát sem borotválták le. Külsejéből ítélve feleségének úgy tűnt, hogy nem börtönben, hanem valamiféle házi őrizetben tartják fogva. „Még mindig formális vádemelés nélkül van fogságban.”, nyilatkozta a művész nővére. „Reméljük, hogy a rendőrség tisztességesen és nyíltan vizsgálja az ügyet.”

A korábbi hatósági nyilatkozatok szerint Ai Weiwei-t adócsalással, bigámiával és pornográfia terjesztésével vádolják. A művész pénzügyeit a felesége nevére bejegyzett cég intézte. Liu Qing nem érti, hogy miért nem őt gyanúsítják gazdasági bűncselekménnyel. Ha a hatóságok szerint férjének adótartozása van (ami szerinte nem lehetséges, mert gondosan ügyeltek arra, hogy Ai Weiwei összes bevétele után kifizessék az adókat és járulékokat), akkor az ügyet pénzbüntetés kiszabásával rendezni lehetett volna, de még az ilyenkor szokásos írásos figyelmeztetést sem kapták meg, mondja. A bigámia vádja szerinte abszurd. Ai Weiwei-nek van ugyan egy házasságon kívül született gyermeke, akiről bőkezűen gondoskodik, de csak egyszer nősült, amikor őt vette el. Hasonlóan abszurd a pornográfia terjesztésének vádja. Férje ugyan készített saját magáról meztelen fényképeket, de ez művészi munkája része volt. A képek nyugati kiállításai számára készültek, s tartalmuk nem pornográf, csupán a művészetben régen megszokott, elfogadott akt képek.

A letartóztatott művész és felesége találkozójáról szóló hírek mindenesetre az Ai Weiwei szabadon bocsátását követelő nyugati tiltakozások, aláírás- és akciósorozatok hatásosságát bizonyítja. Más, kevésbé prominens írók, művészek, gondolkodók, polgárjogi aktivisták általában évekre, gyakran évtizedekre tűnnek el Kínában. Az 1989-es Tiananmen téri tüntetések leverése után letartóztatott diákok közül többeket még mindig ismeretlen helyen tartják fogva. Sokukat titokban, családjuk értesítése nélkül kivégezték.

≠ ≠ ≠ 

Ai Weiwei elhurcolása a Kínán az utóbbi hónapokban végigsöprő letartóztatási hullám része. A demokráciát, szabadságjogokat követelő ismert értelmiségiek tucatjait zárták börtönbe az arab országok forradalmainak Kínára való átterjedésétől rettegő diktatúra hatóságai. A legismertebb kínai kortárs művész letartóztatása egyértelműen üzenet mindazoknak, akik a magukat kommunistának nevező hatalmi klikk módszereit kritizálni merik. Ai Weiwei hosszú ideig védettséget élvezett Kínában, olyan akciókat is megengedhetett magának, amilyenekért más, kevésbé privilegizált polgárt azonnal lecsuktak volna. A 21. század első évtizedében ő lett a nemzetközileg is legismertebb kínai művész. A legrangosabb nyugati kulturális intézményekben állított ki rendszeresen. Most a kormánysajtó plagizálással is vádolja.

Ai Weiwei kivételezett helyzetének másik fő oka az volt, hogy apja, a néhai Mao elnök egykori harcostársa, Ai Qing (eredeti neve Jiang Zhenghan) Kína legjelentősebb 20. századi költőjének számít. Nemzeti kincsként tisztelik mindmáig, családja a kortárs kínai arisztokráciához tartozik. Gao Ying, Ai Weiwei édesanyja lakásának egyik dísze az 1996-ban elhunyt, nagy állami ceremónia keretében búcsúztatott férje bronz szobra. Ai Qing az 1920-as évek végén, Párizsban tanult filozófiát és művészettörténetet. 1932-ben tért vissza Kínába, ahol csatlakozott a Baloldali Kínai Művészek Társaságához. Az akkor uralkodó nacionalista Kuomintang diktatúra hatóságai rövidesen letartóztatták. Három évet töltött börtönben, ahol nyugati költők, többek között egyik kedvence, a belga Emile Verhaeren verseit fordította. Ekkor írta első könyveit, a Dajkám, a Da Yan folyó, a Vörös furulya és a Párizs című versesköteteket. 1935-ben szabadult. A második kínai-japán háború kitörése után, 1937-ben írta a Havazás Kína földjén című nagyhatású könyvét. 1938-ban a Guixi Daily napilap főszerkesztője lett. 1940-ben a Chongqing YuCai egyetem Kína tanszékének dékánjává választották.

Ai Qing 1942-ben lépett be a Kínai Kommunista Pártba. A kommunisták 1949-ben történt hatalomra jutása után a Költészet magazin főszerkesztőjeként és a Nép Irodalma magazin társszerkesztőjeként, Mao elnök közeli munkatársaként dolgozott 1957-ig. Mivel kiállt a jobboldali elhajlással vádolt, betiltott, később, a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején hosszú börtönbüntetésre és kényszermunkára ítélt írónő, Ding Ling mellett, kegyvesztett lett. Családjával együtt egy Pekingtől távoli kis mandzsuriai faluba, majd az Ujgur Autonóm Köztársaság területére, Xinjiangba száműzték. 1979-ben rehabilitálták, addig nem publikálhatott. Ugyanabban az évben a kínai írószövetség elnökhelyettesévé választották. 1985-ben megkapta a francia Becsületrendet.

Kína nemzeti költőjének özvegye lakásának másik kincse egy fénykép, amely Ai Weiwei édesanyját ábrázolja Hu Jintao, Kína mostani elnöke társaságában. „Miután elhurcolták a fiamat, nem mondtak róla, hollétéről semmit.”, nyilatkozta az idős, súlyos beteg asszony. „Minden, amit azóta róla megtudtam privát forrásokból, vagy a külföldi sajtóból érkezett. Úgy értesültem, hogy letartóztatása után megkínozták. Megkínzása után az ugyancsak letartóztatott Gao Zhisheng emberjogi ügyvéd kínzásáról készült videofelvétellel próbálták vallomásra kényszeríteni. Remélem, hogy hamisak ezek a hírek, de nem kétlem, hogy ezek a szörnyűségek megtörténhettek a fiammal. Ha a fiam tényleg bűnös azokban a dolgokban, amikkel vádolják, törvényes büntetést szabhatnak ki rá, de nem látom értelmét annak, hogy embertelenül, kegyetlenül bánjanak vele.”

Ai Weiwei nővére, Gao Ge amerikai állampolgár. Bátyja letartóztatása után költözött vissza New Yorkból Pekingbe, hogy anyjuk gondját viselje. Amerikai állampolgársága miatt viszonylag szabadon beszélhet a külföldi sajtóval, de attól tart, hogy a júliusban lejáró vízumát nem fogják meghosszabbítani a hatóságok, el kell majd hagynia Kínát, nem fogja tudni többé családját Pekingben védeni.

≠ ≠ ≠ 

2011. januárjában Ai Weiwei stúdiója lerombolásának híre hatására kezdtem el blog-bejegyzések formájában megírni a cenzúra történetét. Korábban és azóta is sokat gondolkodtam, hogy mi jelképezi számomra Kínát. A Mennyei Birodalom sok ezer éves, óriási művészi és tudományos teljesítményeket eredményező történelme talán? Mao és utódainak rémtettei? Tibet elfoglalása és a tibeti kultúra azóta is tartó, szisztematikus megsemmisítése? A világ legtávolabbi tájain is letelepedett kínai közösségek hangyaszorgalma? A nyugati egyetemeken tanuló kínai diákok kiváló tanulmányi eredményei? A nyugati országokat elözönlő kínai bóvli? Vagy a mai kínai nagyvárosok hipermodern felhőkarcolói? Az utóbbi évtizedek soha korábban nem tapasztalt gazdasági fejlődése? Vagy talán a 2008-as pekingi olimpia a csak a felszínt érzékelőket világszerte lenyűgöző, példátlanul nagyszabású, speciálisan kiképzett, célgépekké transzformált rabszolgák statisztálásával megvalósult ünnepségei? Végül választottam egy képet, amely számomra a valódi Kínát szimbolizálja:

A Tank Man (Tankos ember), az Unknown Rebel (Ismeretlen Lázadó) neve mindmáig nem derült ki. Csak annyi bizonyos, hogy 1989. június 4-ének reggelén, miután a kínai diktatúra utasítására a hadsereg egységei véres brutalitással, emberek százait legyilkolva eltávolították a demokráciáért, szabadságjogokért, a korrupció ellen hosszú ideje tüntető diákokat és az őket támogató, Kína minden részéből Pekingbe érkezett emberek tízezreit az egykori Tiltott Város előtti Mennyei Béke (Tianenmen) teréről, egy fehéringes, kezeiben bevásárló zacskókat tartó fiatalember a térre érkező tankok elé állva feltartóztatta a gépszörnyetegeket. Akcióját a környező házak, szállodák ablakaiból videóra vették és lefényképezték az eseményekről tudósító külföldi újságírók. Fényképe a legnagyobb nyugati újságok címlapjain jelent meg. Az akciójáról készült videó felvétel napokig az összes nyugati televíziós csatorna hírműsorának élén szerepelt.

Az esemény napján, New Yorkban láttam először a felvételt. Számos, különböző hosszúságú változatát rögzítettem videón. A Tianenmen téri eseményeket figyelve azt hittem, hogy Kína elviselhetetlenül hosszú ideje tartó rémálmának végre vége. Több mint 20 év telt el azóta, s a rémálom még mindig tart, csak a poklot eltakaró maya fátyol, az illúziók fátyla felszíne lett csillogóbb, és már ott is minden városlakónak van mobiltelefonja. A régi Peking és más kínai nagyvárosok ősi lakónegyedeit lerombolták. Ai Weiwei sok művel tudósított az esztelen rombolásról. A régi házak, a kárpótlás nélkül kilakoltatottak egykori otthonai helyén a pénz hatalmát hirdető fallikus felhőkarcolók pöffeszkednek. A Tank Manről semmit sem tudnak az egykori diáktüntetések főhadiszállása, a pekingi egyetem privilegizált családokból származó csillogó szemű, divatosan öltözködő, laza, ugyanakkor roppant céltudatos hallgatói. A lázadás, a jogok követelése ma már seholsem a fiatal generációk lelki világának része. Ők csak még okosabb mobiltelefont, még több szórakozási lehetőséget, még drágább ruhákat, még gyorsabb sportkocsikat akarnak, s hogy megszerezzék mindezt, kuncogva másznak be a főnök íróasztala alá, ha gazdájukra rájön a bagzás.

Néhány perc után civil ruhás férfiak, talán őt megmenteni akaró járókelők, talán a letartóztatására érkezett titkosrendőrök elrángatták a tankok elől a fiatalembert és kivezették a térről. Kiléte, további sorsa mindmáig ismeretlen, noha a külföldi sajtó és segélyszervezetek számos expedíciót szerveztek felkutatására. Lehetséges, hogy sok letartóztatottal együtt őt is kivégezték, vagy azóta is börtönben, a sok ezer kínai haláltábor egyikében raboskodik. Nehezen bár, de elképzelhető, hogy nem találták meg a hatóságok, s ma középkorú férfiként él és robotol éhbérért valahol.

Számomra a tankokat feltartóztató fiatalember Kína valódi arca. Emblémává nemesült figuráját mostanában a hasonló bátorságot mutató Ai Weiwei Buddha szoborhoz hasonlító, testes, joviális alakjával helyettesítem be néha képzeletemben. Ugyanaz az elpusztíthatatlan lélek jelent meg mindkét ember testében. A kínai diktatúra vezetői, az összes cenzor és diktátor arcát, alakját elmossa majd az idő, csak rémálmokban bukkannak majd fel időnként, de e két bátor ember képe sokáig meg fog maradni az emberiség legfontosabb közös, erőt adó, értelmes életre, megtisztulásra ösztönző emlékei között. Rabszolga sorban tartani, cenzúrázni, betiltani, bebörtönözni, kínozni, gyilkolni embereket könnyű. Tanítani, felszabadítani, tisztelni embertársainkat, energiát, bátorságot, tudást átsugározni nekik nehéz. Minél több ember él ezen a gyorsan pusztuló planétán, annál nehezebb. Az ember életének csak akkor van értelme, ha maga ad neki.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Nyolcadik rész 
A Kína-szindróma IV. 
2011. június 5. 

Akármennyire szeretnék visszatérni a korai kereszténység emblematikus cenzúra történeteire, az aktualitás parancsa mindig felülírja terveimet. Az 1989-es Tiananmen téri tüntetések brutális szétverésének 22. évfordulóján úgy érzem, fontos változások jelei mutatkoznak a világ legnépesebb országában, a bolsevik diktatúra által már több mint hatvan éve terrorizált Kínában.

Ahogy a náci diktatúrát átélők, túlélők próbálták átadni tapasztalataikat, konklúzióikat az új generációknak ifjúságom idején és azóta is, úgy próbálom én is örökségül hagyni mindazt, amit tanúként a náci rémuralomtól csak lényegtelen jegyekben különböző bolsevik diktatúra természetéről tudok. Most a kurens kínai eseményekről értesülve a déja vu, a „láttam már”, „voltam ott” érzése fog el. Milyen hasonlóan működnek a 21. századi kínai hatóságok ahhoz, ahogy a kádári diktatúra erőszakszervezetei viselkedtek, amikor a nomenklatúra hatalmát veszélyeztető valós, vagy képzelt kihívásokat szimatoltak!

Az 1970-es évek közepén a nyugati bankok felé egyre inkább eladósodott, az aktív és passzív együttműködők által előszeretettel „puhának” nevezett kádári diktatúra kénytelen volt taktikát váltani. A másképpen gondolkodni merészelőket már nem börtönözték be, nem zárták elmegyógyintézetekbe, mint korábban tették, hanem a nyugati sajtótól félve inkább igyekeztek őket eltávolítani az országból. Ez történt például Halász Péter és barátai korábban betiltott, de művészetüket konokul a Dohány utcai lakásban folytató színházával is. A betiltottakról, emigrációra kényszerítettekről nem lehetett nyilvánosan beszélni, még nevüket sem említhette senki a médiában. Aki mégis megtette, az repült az állásából, s maga is feketelistára került, nem kapott nyilvánosságot többé.

≠ ≠ ≠ 

2011. június 2-án Wang Jun kínai művészt és kurátort 10 órán keresztül hallgatták ki az egyik pekingi rendőrkapitányságon. Kihallgatása után további 7 órát töltött a fogdában, majd figyelmeztették: ne használja az internetet, költözzön a város másik részébe és „saját magán kívül” senki mással ne beszéljen. Szabadon engedése után néhány órával a 28 éves fiatalember azonban már egy kávéházban ült, a kínai főváros 798-as számú Művészeti Körzetében, ahol barátait és a külföldi újságírókat tájékoztatta a vele történtekről. „Megpróbálnak normális, hasznos személyből senkivé változtatni.”, mondta halkan, „Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen.”

Wang Jun önarcképeiről ismert. A képeken téglák tartják lenyomva, hó temeti be, vagy kínai bankjegyek borítják testét. Azért tartóztatták le, mert segített egy művészeti fesztivál megrendezésében, amelynek egyik kiállított műve referált a két hónapja letartóztatott, azóta ismeretlen helyen fogva tartott, adócsalással, bigámiával és pornográfia terjesztésével vádolt, nemzetközileg is ismert és elismert Ai Weiwei kínai művészre. A CCD 300 galériában egy üres fal alján szerepelt a letartóztatott művész neve. Ez az ártalmatlan szimbolizmus elég ürügy volt a hatóságok számára, hogy az egész fesztivált betiltsák.

A szervezők 2011. június 2-án reggel kapták az utasítást a fényképkiállítást, videó vetítéseket és konceptuális munkákat prezentáló fesztivál leállítására. A galéria ajtaját bezárták, a képeket levetették a falakról, a kiállítóhelyet ki kellett üríteni. Három szervezőt, köztük Wang Junt letartóztatták az Állambiztonsági Hivatal munkatársai, kihallgatták és figyelmeztették őket minden aktivitás leállítására. A fesztivál egyik résztvevője, Wen Jie elmondta, hogy őt 2011 áprilisában tartóztatták le, miután „napozó eseményt” rendezett a főváros 798-as Művészeti Körzetének székháza előtt: a résztvevők mozdulatlanul állva tiltakoztak Ai Weiwei fogva tartása ellen.

A fesztivál betiltásának, a letartóztatások, kihallgatások okáról érdeklődő nyugati újságíróknak csak annyit mondott a rendőrség illetékese, hogy nyújtsák be írásban, faxon a kérdéseiket, a választ a megfelelő időpontban meg fogják kapni. Választ azóta sem kaptak. Ai Weiwei családja, barátai, a világ számos országában élő tisztelői szerint a kínai kormányt hosszú ideje nyíltan bíráló, demokráciát, szabad választásokat, emberi jogokat követelő művészt hamisan vádolják. Letartóztatásának, eltüntetésének egyetlen célja, hogy elhallgattassák „Kína élő lelkiismeretét”. Szabadon bocsátását letartóztatása óta követelik a szabad világ legtekintélyesebb művészei, írói, gondolkodói, kulturális intézményei. Ai Weiwei kálváriája késztetett 2011 januárjában a cenzúra történetét ismertető blog-bejegyzés sorozatom elindítására.

A pekingi fesztivál betiltását megelőző napon, 2011. június elsején Ai Weiweit tiszteletbeli tagjává választotta, „generációja egyik legfontosabb kulturális figurájának” nevezte a londoni brit Királyi Művészeti Akadémia. A hírről nem tudósított a kínai média.

A kihallgatása után hazatérő Wang Jun azonnali kiköltözésre felszólító kilakoltatási végzést talált a lakásában. Aznap este vacsorázni akart kedvenc éttermében, de a tulajdonos nem engedte befejeznie a vacsorát. Felszólította törzsvendégét, hogy azonnal hagyja el az éttermet és többé ne próbáljon itt enni, mert „politikailag érzékennyé” vált. Korábban indoklás nélkül kirúgták munkahelyéről, egy művészeti magazin szerkesztőségéből. Azóta nem talál munkát, nincs jövedelme, baráti kölcsönökből tartja fenn magát. Azoknak, akik velem együtt átélték a Magyarországot csaknem fél évszázadon át terrorizáló bolsevik diktatúrát, a „mindenkinél mindent mindig jobban tudók” ostoba, otromba, lélekgyilkos uralmát, ismerős a kínai művész helyzete.

MŰVÉSZET ÉS BULLDÓZEREK 
Kilencedik rész 
A Kína-szindróma V. 
2011. szeptember 4. 

A szabadság felfed, megmutat, kimond, a diktatúra eltüntet, eltakar, elhallgat és elhallgattat. A cenzúra nemcsak művekre vonatkozhat, hanem élő emberekre is. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor hatósági közreműködéssel emberek tűntek el környezetemből hosszabb-rövidebb időre, néha örökre is. Apámmal is ez történt 1957-ben. Miután bilincsbe verve elvitték győri lakásunkból egy téli éjszakán, hónapokig nem tudtuk, hogy miért tartóztatták le, hol tartják fogva, él-e még. Családunk a szerencsésebbek közé tartozott, mert mi legalább tanúi voltunk a letartóztatásnak. Az 1940-es évek végén bevezetett gyakorlat szerint sokakat az utcáról vittek el, gyakran úgy, hogy senki sem látta (vagy merte tanúsítani) a történteket. Az eltűnések az 56-os forradalom leverése után évekig folytatódtak. Még a fenntartói által „puhának” nevezett késő Kádár-kori diktatúra idején is előfordult, hogy valakinek nyoma veszett, s hozzátartozói csak hetekkel, hónapokkal később tudták meg, hogy valamilyen koholt váddal letartóztatták. A letartóztatottak egy részét idővel vádemelés nélkül szabadon engedték, más részük börtönbe, vagy ami ennél is rosszabb, elmegyógyintézetbe került, ahol a bolsevisták – a felelősségre vonást a diktatúra bukása után is elkerülő – Dr. Mengeléi szabadon elektrosokkolhatták, drogozhatták őket, kísérletezhettek velük.

A diktatúrák urai számára kényelmetlenné vált emberek kicenzúrázása, eltüntetése a 21. század globalizálódott, a hírek gyors mozgása szempontjából egyetlen apró faluként működő (l. Marshall McLuhan: Global Village) világában is folytatódik. A történelem leglátványosabb gladiátor játékának (2008-as pekingi olimpia) otthont adó, az utóbbi két évtizedben példátlan mértékű gazdasági fejlődéssel büszkélkedő, ugyanakkor titkos börtönök és koncentrációs táborok ezreit működtető Kínában mindennaposak az eltűnések. A „szabad világ” gazdasági együttműködését a kínai diktatúrával annak nyilvánvalóan barbár, véres jellege ugyanúgy nem zavarja, ahogy annak idején a náci birodalommal való üzletelést sem.

2011. január 27.-én Govruud Huuchinhuu belső-mongóliai polgárjogi aktivista tűnt el, miután elhagyta a kórházat, ahol rákbetegséggel kezelték. Mindhárom honlapját elérhetetlenné tették az őt „szeparatizmussal” és „etnikai problémák megtárgyalásával" vádoló kínai hatóságok.

Február 16.-án Tang Jitian neves pekingi emberjogi ügyvédnek veszett nyoma, miután lakása ajtaját betörve elhurcolták otthonából. Családja és az őt támogató nemzetközi szervezetek mindmáig nem találtak nyomára.

Május 30.-án a terrorizmus vádjával Kazahsztánból Kínába deportált Ershidin Israel ujgur demokrata tűnt el, a következő két hét során további három ujgur nemzetiségű kínai állampolgár vált köddé.

Liu Xiaobo Nobel díjas íróról 2008-2009-ben 6 hónapig nem lehetett semmi sem tudni, s később is csak annyi információt adtak róla a kínai hatóságok, hogy állam- és kormányellenes tevékenységért 11 éves börtönbüntetésre ítélték, és jelenleg a Liaoning tartományban lévő Jinzhou börtönben tartják fogva.

A leghíresebb eltűnések egyike a talán legismertebb kínai kortárs művész, Ai Weiwei esete. Őt 2011. április 3.-án tartóztatták le és június 22.-ig tartották ismeretlen helyen fogva. Csak azért engedték végül szabadon, mert a nemzetközi művész-közösség óriási botrányt csinált szabadon engedése érdekében. Az eltűntek némelyike, Ai Weiweihez hasonlóan egy idő után, megkínozva, hallgatásra kötelezve előkerül. Másokról, mint például a 2010. áprilisában elhurcolt Gao Zhisheng ismert emberjogi ügyvédről mindmáig nincs hír. Az ismert eltüntetettek mellett ismeretlen kínai állampolgárok ezrei vesztek el, talán örökre a kínai Gulag véres labirintusában. Ismeretlen az utóbbi időben elhurcolt több száz tibeti szerzetes és polgári személy sorsa, holléte is.

Az érvényes törvények szerint a hatóságok a letartóztatást követő 24 órán belül kötelesek tájékoztatni a hozzátartozókat az őrizetbe vettek hollétéről. A törvényt eddig is ritkán tartották be. A nemzetközi tiltakozás hatására most a kínai kormány újraírja a büntetőtörvénykönyvet, hogy legálissá tegye az eddig érvényes törvények szerint illegális eltüntetéseket. A tervezet szerint a hatóságok jogot kapnak bárkit korlátlan ideig titkos helyeken fogva tartani, amennyiben úgy ítélik meg, hogy az illető akadályozza a nyomozást. Az akadályozás mibenlétét a hatóságok nem lesznek kötelesek közölni. Így a nyomozás akadályozásának számíthat például az is, ha az illető nem vallja magát bűnösnek az ellene felhozott vádakban. Az új törvény szerint a hozzátartozókat csak akkor értesítik a letartóztatásról, a letartóztatott hollétéről, az ellene emelt vádakról, ha ez nem nehezíti meg a nyomozást, vagy az illetőt nem a nemzetbiztonság veszélyeztetésével, illetve terrorizmussal vádolják. A korábbi példák alapján tudhatjuk, hogy akár egy kormányt gúnyoló vicc, vagy műalkotás is a nemzetbiztonság veszélyeztetésének számíthat Kínában, ahogy a terrorizmus fogalma is a hatóságok tetszése szerint tágítható.

A törvényjavaslat a legradikálisabb visszalépés azóta, hogy Kína három évtizeddel ezelőtt a nyugati típusúhoz hasonló jogrendszer kiépítésébe kezdett. Elméletileg a jogrendszer reformja a „renzhi”-t („az emberek uralmát”) hivatott lecserélni a „fazhi”-ra („a törvény uralmára”). A diktatúrákban az elméletnek és a gyakorlatnak általában semmi köze sincs egymáshoz. Az új törvény, míg elméletileg garantálná az állampolgári jogok érvényesülését, gyakorlatilag szabad kezet biztosít majd a diktatúra hatóságainak ahhoz, hogy bárkit akár örökre eltüntethessenek. Miközben a javaslat a köztörvényes bűncselekményekkel vádoltak jogait szélesíti, a politikai okokból letartóztatottakkal szemben bármit megenged. Például hiába tiltja majd törvény a gyanúsítottak megkínzását, ha ugyanakkor nem engedélyezi az ügyvédi jelenlétet a kihallgatások során. 

Az ENSZ két határozata – az egyiket 1976-ban, a másikat 2010. decemberében szavazta meg a világszervezet – kötelezi a tagországokat az állampolgári és általános emberi jogok védelmére. A kínai kormány, bár többször megígérte, eddig egyik határozatot sem ratifikálta, ahogy az Egyesült Államok kormánya sem írta még alá az emberek eltüntetését tiltó 2010-es határozatot.  

BEVEZETŐ

Az 1970-es évek cenzúrázott művei
NetStageOne – szabotázs, 1999

Cenzúrázott írások, 1999–2003

Cenzúrázott írások 2004

WordCitizen Censored, 2005-2012/Artportal

Cenzúrázott 'Művészet és bulldózerek' blogbejegyzés-sorozat, 2011
Cenzurázott ArtBlog, 2009–2011
Cenzúrázott AudioKalauzok, 2005–2011
Cenzúrázott konyhaművészet, 2011–2012
 Cenzúrázott kisajátítóművészet – 2012
Cenzúrázott CensorBlog – 2013
Cenzúrázott videó-művek – 2013
Cenzúrázott cenzúratörténeti előadás – 2013
Cenzúrázott interjúk, 1997–2014

__________________________________________

Najmányi László honlapja
Curriculum Vitae

Contact: 
wordcitizen@gmail.com